
"Nem is kell ide más"
Lakatos Róbert: 30 duó hegedűre és brácsára - Tóth Dániel írása

Dresch Mihály a magyar világzenei és jazz élet ikonikus alakja. Saját zenei világot épített fel, mely teljesen egyedi és jól felismerhető. Az európai és a magyar népzene továbbgondolása, talán így jellemezném a stílust. Zenéjét hallgatva és a Vele való interjúk böngészése, hallgatása után olyan érzésem támadt, hogy Dresch az az előadó aki teljesen egybeolvadt a zenével, éli a zenét. Jó dolgokat szeret, úgy mint a Balaton-felvidék, Erdély, a finom borok, táncházak, jazz.
Azt vallja, hogy a zenész hatalma az improvizáció és az előadón múlik, hogy milyen érzéseket, érzelmeket, hív elő muzsikáján keresztül. Arra törekszik, hogy mindig pozitív, meleg, szeretetteljes hangulatokat közvetítsen szerzeményeiben. Nagyon fontos a megfelelő társak kiválasztása, mivel a zene csak akkor lehet pozitív, ha mindenki az a bandában. Baràtokkal a legjobb muzsikálni. Érzik egymást, könnyebben megértik egymást. Bizalmi viszonyban vannak és ez segíti a közös munkát, egyedi közös világ kialakítását. Koncerteken a közönség szerepe is kulcsfontosságú, mivel ez egy interaktív, közösségi műfaj. Egy jó koncert végighallgatása egy meditációval ér fel.
Földesen, szülőfalujában keresztanyja révén, aki szakácsnő volt, szerezte első élő zenés élményeit, lakodalmakban. Itt érintették meg már kisgyerekként a népdalok. Később a táncházi világban is nagyon jól érezte Magát. Elvarázsolta e kultúra és állandó résztvevője volt a pesti rendezvényeknek. Középiskolában egy osztálytársa, barátja révén került kapcsolatba a jazzel. Nála hallotta a nagy elődök lemezeit. A jazz olyan világ, ami vagy azonnal elragadja egy életre az embert, vagy nem. Őt olyannyira elragadta, hogy innentől meg sem állt a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Jazz Tanszakáig, ahol 1979-ben diplomázott. Még ma is szívesen játszik jazz klasszikusokat, habár szerinte önálló utat kell járni. Együtt kell rezegni a hangszerrel, foglalkozni vele. Arra kell törekedni, hogy szinte bármit el tudjunk rajta játszani. A technikai tudásunk ne korlátozhassa zenei fantáziánkat. Figyelve a zenészeket, egyeseknél szerintem is tényleg csak azon múlik, hogy mennyire tudják szabadjára engedni képzeletüket, egyébként bármit le tudnak játszani. Akinél a fantázia és a technikai tudás párosul, bármire képes. Dreschnél ez is az is a legmagasabb szinten van. Mégis megmaradt egy végtelenül szerény, eredeti művésznek, aki mindig alázattal nyúl hangszeréhez.
Saját hangszert is feltalált, ez a fuhun, mely közelebb áll az ősi rezgéshez, mint a szaxofon. Hangzásában nekem közelebb áll a furulyához, kavalhoz, de nagyobb technikai lehetősegeket rejt. Előszeretettel használja lemezein, koncertjein ezt az általa megálmodott zeneszerszámot, melynek igazán kellemes a hangja. Egy teljes albumot is szentelt neki. Dresch két formációval szerepel jó ideje a zenei piacon. A Dresch Quartet és a Dresch Vonós Quartet nálam már régóta favorit. A két formáció más világ, de mindkettő teljesen egyedi és egyedülálló zenét játszik. Hallható, hogy Dresch a népzene jó ismerője és a népzenére építi kompozícióit. Innen indul, de bárhova eljuthat a dallamokon, improvizációkon keresztül. Az erős alapokra jól lehet építkezni. A Dresch Quartetben nekem mindig nagyon tetszett, hogy habár jazz, a zongorát “felváltotta” a cimbalom, így Dresch Mihály fúvós hangszerei mellett cimbalom, nagybőgő és dob szerepel, ami már azonnal egy sajátos hangzást kölcsönöz ennek a quartetnek. Aki nem ismeri mindenképp pótolja “hiányosságát”. Szerezze be, keressen rá lemezeire, koncertfelvételeire. Nem fog csalódni. Én magam, nagyon sokat hallgattam ezen lemezeket és tényleg igazán különleges élményt nyújtanak.
A Dresch Vonós Quartet, bár ugyanúgy Dresch Mihály zenei világát tükrözi, más mint az előbb említett quartet. Közelebb áll a népzenéhez, mivel itt a dobot felváltja a brácsa, mely kicsit lágyabb hangzást biztosít a csapatnak, és másképp épülhetnek fel a harmóniák. Úgy mondanám, hogy ez kortárs népzene, népzene a ma emberének, a ma embereitől, akik a mai népzenei és népzenéhez közel álló zenék, zenekarok igazi nagyágyúi:
Dresch Mihály - szaxofon, fuhun, Ifj. Csoóri Sándor - brácsa, tambura, Zimber Ferenc - cimbalom, Bognár András - nagybőgő
Egy ennyire kreatív, elkötelezett nagyágyúnak, mint Dresch több zenekar “kell”, hogy zenei ötleteit megvalósíthassa. Társai, mivel gondosan összeválogatott művészek, képesek rá, hogy elkísérjék Drescht zenei utazásában és biztosítsák a hátteret zavartalan szárnyalásához. Természetesen helyenként ők is kiváló szólókkal tarkítják a remekbe szabott darabokat.
A quartet legújabb lemeze, mely a Reptető címet kapta, méltó folytatása az életműnek, sőt a hét új szerzemény nekem még bátrabb, még kísérletezőbb, mint elődei. Dresch Mihály 69 évesen, egy Kossuth-díj, Liszt Ferenc díj és még számtalan elismerés után is ugyanolyan kísérletező és aktuális zenét képes játszani, mint ahogy Tőle azt megszokhattuk. Mégis minden új lemeze más és más. Ami közös, az az utánozhatatlan feeling, amit csak Ő tud. Úgy tűnik még egyáltalán nem fáradt bele abba amit csinál. Nem veszít lendületéből, szellemességből, kiszámíthatatlanságából, de mindig bölcsebb, kiforrottabb. Érződik a vonós quartet lemezein, hogy tagjai nagyon szeretnek együtt zenélni. Ezek a darabok az elsőtől az utolsó részletig csodálatosan kidolgozottak. Nincsenek elnagyolt, “alibi” részek, dalok. A Reptető című lemez hallgatásakor úgy éreztem, mintha ez egy válogatás album lenne és az elmúlt időszak legjobb ötleteit rögzítette volna a csapat. Ahhoz, hogy ennyi jó dal szülessen, nagyon sok együtt muzsikálásra, közös és saját gyakorlásra van szükség. Sőt együtt töltött időre, beszélgetésre, barátkozásra is.
Azt kívánom Nekik, hogy ezt a lemezt és a korábbi szerzeményeiket is legyen alkalmuk sokszor, sok helyen bemutatni a közönségnek. Nekem a 2024-es karácsonyi időszak kedvenc korongja lett. Remélem mi magyarok az ilyen zenekarok művei által ráeszmélünk arra, hogy világszínvonalú produkcióink vannak, melyek a világ bármelyik színpadán megállják a helyüket és melyekre nagyon büszkék lehetünk! Dresch Mihály igazi hungarikum, igazán erős magyar brand. Büszkék lehetünk rá, mint az amerikaik, mondjuk Charlie Parkerre. Hallgassunk sok jó zenét, egészségünkre!
Meybahar- Meybahar
Azt hiszem megtaláltam a csapatot, akik nélkül nem nagyon múlhat el komolyabb zenei fesztivál 2025 nyarán. Múlt év októberében jelent meg a zenekar első nagylemeze, melyet 2023-ban megelőzött, beharangozóként az Afousis c.dal, ami egy Kassos szigetéről származó ballada. A szerzeményhez klipet is forgatott a csapat. Kellemesen lüktető dal, laza ritmussal, énekkel, muzsikálással. A 2019-es Abyss névre hallgató EP-jük is nagyon izgalmas és friss színfolt volt a magyar zenei, világzenei palettán, de a Meybahar egy igazi sikerre ítélt album. Számomra majdnem mindig jó jel, ha egy zenekar ritkán jelentet meg teljes albumot. Ebben az esetben egészen biztosan. Kell idő, hogy kialakuljanak, megérjenek a dallamok, kiforrják magukat az ötletek. Manapság már sok alkalom, lehetőség adódik egy csapatnak a megjelenésre. Nem “csak” az albumokkal, klipekkel lehet folyamatosan fenntartani a közönség figyelmét. Itt van nekünk a közösségi média, videomegosztók, ahol próbákról, koncertekről, bármiről értesítheti egy banda a nagyérdeműt.
A déli, keleti zenék magával ragadó, változatos koktélja a kiadvány, mely elrepít bennünket a görög zene világába, de török, perzsa, indiai, örmény elemek is felfedezhetők, sőt szláv hatásokat is tartalmaz nyomokban,ami csak erősíti az összhatást. Ha szeretjük ezt a fajta sejtelmes zenei világot, nem mindennap hallható ritmusokat, hangszereket, akkor azért, ha még nem, akkor azért kihagyhatatlan élményt nyújt a lemez. Azonnal feltűnhet a mű hallgatásakor, hogy nagyon természetes, magától értetődő a stílus a csapat tagjainak. Marilia Pilti (szantúri, ének), a zenekar egyik alapítója görög származású, Radis Afrodité, pedig szintén görög-magyar énekesnő. Mindkét nép népzenéjét irigylésre méltóan ismeri és adja elő. Így nem csoda, hogy hiteles a “dolog”. Általában hallatszik, ha egy zenész, zenekar nem a saját népének zenéjéből merít, hanem máséból.
Azt is lehet bravúrosan, technikásan művelni, sőt, miért is ne. El lehet tanulni a fogásokat, díszítéseket, tipikus harmóniákat másoktól, de ha nem ösztönösen, zsigerből jön, nem lesz teljesen hiteles a dolog. Nem hordozza az előadó magában a stílust. Az utánzat marad, ami persze szintén lehet nagyon jó, csak mégsem az eredeti. Mint mindenhol, zenében is, vannak a szabályt erősítő kivételek, mint a fent említett korongon muzsikáló művészek. A többiek is úgy jatszák ezt a zenét, mintha az eredeti népzenéjük lenne. Kopcsik Márton (hegedű, saját fejlesztésű zengőhúros brácsa, ney), Bordás Zoltán (ütőhangszerek) és Gerzson János (ud) hallhatóan sajátjukként sajátították el a fennt említett zenei világot. Nagyon élik ezt a muzsikát. Márton a hanganyag producere is egyben és a hangfelvételt, keverést is ő jegyzi. Volt már szerencsém eredeti görög tradicionális zenekarokat hallgatni, és már akkor is nagyon megfogott ez a fajta világ. Így, hogy a Meybahar még vegyíti a hangzást más őket ért zenei hatásokkal, egy nagyon egyedi, sajátos, felismerhető “meybaharos” életérzést kapunk. Az album főleg görög népdalok átdolgozásaiból áll, melyeket nagyrészt Marilia Pilti és Kopcsik Márton álmodott meg, de saját szerzeményeik is szerepelnek a kiadványon. Afrodité és Márton közösen írt műve, a “Ne nézz a szemembe” is nagyot szól, kétnyelvű szövegével. A lemez érdekessége, hogy az “Adama me to teri sou” c.dalt a Meybahar zenekar szerzőpárosa Martha Mavroidival (ének, lafta) és Giorgos Ventourisszal (nagybőgő, gitár) írta közösen, akik személyes kedvenceik is egyben. Együtt is játszották fel a dalt, ami a lemez egyik csúcspontja, és Athénban rögzítették. Nagyon hamar megragadott a Meybahar hangulata. Örültem, hogy egy ilyen üdítő színfoltra találtam a hazai zenei palettán, és hogy valakik ilyen bátrak voltak. Teljesen új stílust szeretnének bemutatni nekünk, megszerettetni velünk. Érdekes, egzotikus hangszerek csendülnek fel, úgymint a szantúri (cimbalomhoz hasonlít), ney (furulyához hasonlít) és ud (a lant arab megfelelője), valamint a különböző ütőhangszerek. Néhány nóta meghallgatása után teljesen ráhangolódunk az új hangzásra és nem tudunk könnyen szabadulni tőle. Szép, változatos dalokat kapunk, ízlésesen tálalva. Semmi túlzás, mesterkélt, erőltetett nincs a lemezen. A dalok kellemesen “folynak” egymás után. Kiváló sorrendben csendülnek fel. Váltják egymást a lassabb, balladisztikusabb dalok és a temperamentumosabb darabok, fenntartva így a figyelmet. Három mű teljesen instrumentális (Horos ton anemon, Skia, Se vrike). “Ők” is nagyon jól eltaláltak, jól szólnak és nagyon jól megférnek a fantasztikus vokálokkal tarkított társaikkal. Mindenki talál kedvére valót.
Nekem egyik új kedvencem a Meybahar zenekar. Már nagyon sok helyre, több országba eljutottak zenéjük révén és biztos vagyok benne, hogy még nagyon sokfelé el fognak. Ami nekem mindig nagyon tetszik, és úgy gondolom nagyon fontos, hogy egy előadó, vagy jobb esetben egy egész csapat, zenekar olyan természetességgel adja elő produkcióját ahogy az ebben az esetben is történik. Nincs semmi eltúlozva, erőn felül eljátszva, minden áron elénekelve. Nem kell. Annyira felkészült mindenki a zenekarban, hogy játszi könnyedséggel muzsikálja el, énekli el amit épp “kell” kiváló dalaikban. Biztosan lesz alkalmam meghallgatni élőben is a Meybahart. Azt gondolom, sokat fogjuk még hallgatni, látni és remélem sokat hallunk még róluk! Én szurkolok Nekik!
A lemez a Fonónál itt »»
Az elmúlt időszakban elfeledett Fonóblogot ezennel újraindítjuk. A programokról, lemezekről itt kicsit bővebb hátteret kaptok, mint a weboldalon. Az itteni tartalom néha szubjektív és a hangsúlyokban is megengedünk magunknak némi egyediséget. A blogbejegyzések között is külön színt fog képviselni a FonoFan sorozat, ahol Tóth Dániel írásait közöljük fonós lemezekről. Dani szeret hallgatni és értőn figyelni és ezzel kapcsolatos gondolatait olykor megosztja majd velünk. Itt most éppen Lajkó Félix GisL című lemezéről. Bízunk benne, hogy gondolatébresztő lesz és ti is kedvet kaptok végighallgatni a lemezt.
Lajkó Félix- GisL
Lajkó Félix zenéjét már karrierje elejétől követem. Talán ‘97-ben voltam először Lajkó koncerten a Kishegyesi Színházban. Félix Hegyesen (ahogy mi mondjuk) élt egy ideig gyerekkorában, és itt járt általános iskolába. Egyik első hegedűtanára apukám volt.
A koncert előtti főpróbán elszakadt az E-húrja, és Horváth Laci (ma a Fonó ügyvezetője, szintén kishegyesi származású) megkérdezte apámat, tud-e kölcsön adni egyet a fellépésre készülő volt tanítványnak. Ha már így alakult, hogy Félix hazai pályán játszik, elmentünk a koncertre is.
Előtte nem hallottam, láttam még hasonlót sem. Tátott szájjal néztem végig az előadást, ahol Félix már akkor is kiváló roma zenészekkel játszott, teljesen átszellemülve, valami egyedi, egyéni hangulatú muzsikát, teljesen új stílust teremtve. Ez volt az első találkozás Lajkó zenéjével. Ekkor még vonalas telefonja sem mindenkinek volt, internetről pedig még nem is hallottunk, így nem tudtam otthon “rákeresni” Félixre, hogy újra hallgassam a számomra oly inspiráló zenét. Tetszett, hogy ilyen vagány muzsikát is lehet hegedülni. Brácsa, cimbalom, nagybőgő, dob kísérettel is lehetsz rock’n’roll sztár, gondoltam. Otthon szerettük a cigányzenét, és jól ismertem ezeket a hangszereket, közös hangzásukat, apukámnak köszönhetően. Otthon mindig szólt a muzsika. De amit akkor hallottam a hegyesi színházban, teljesen más volt. Szerencsémre Félix nem feledkezett meg a húrról. Mellé kaptunk egy Lajkó Félix és zenekara kazettát ajándékba. Ezen olyan „slágerek” (nekem azok) vannak, mint pl. az El Cavillo, vagy a Páratlan. Rengeteget hallgattam a lemezt, ahogy az ezt követő albumokat is. A legendás nagyzenekarost (melyen a szabadkai roma zenészeken kívül Vajdaság kiváló népzenészei működtek közre, az akkori délvidéki Dream Team), amit a palicsi erdőben rögzítettek, ahogy még talán A bokorból című lemezt is Brasnyó Antal brácsással. Jöttek sorban a jobbnál jobb szerzemények. Mindegyik album teljesen más, és mind bomba. Félixnek ugyanolyan jól megy az is, ha egyedül lép fel, ha duóban valakivel (Brasnyó Antal brácsással, vagy épp Balázs János zonogoraművésszel), ha egy táncművésszel (Min Tanaka), szerbiai fúvósokkal (Boban Markovic), elektronikus zenével kombinálva (Óperentzia), szimfónikusokkal, vagy ha épp lipicai lovak “táncolnak” kecsesen a hegedűjátékára. Felvételeitől csak koncertjei jelentenek nagyobb, katartikus zenei élményt. A kishegyesi Dombos festen, a palicsi Nyári Színpadon vagy akár a szombathelyi Savaria karneválon volt alkalmam többször meghallgatni élőben is az elragadó produkciókat és el is beszélgethettem néha a végtelenül szerény és eredeti zsenivel, aki az évek során tényleg mindig képes volt zeneileg továbblépni és megújulni. Érdemes rákeresni, annak aki még esetleg nem ismeri munkásságát. Nem hiszem, hogy bárki csalódna aki belehallgat teljesen egyedi műveibe, világába, hangulataiba. Nekem máig egyik kedvencem.
A GisL balett zenei kísérete megjelent önállóan is és elérhető a zenei megosztókon. Először azt gondoltam, hogy egy teljesen új albummal állunk szemben, mert már nagyon vártam egy új Félix lemezt. Ezután néztem utána, hogy hogy is volt ez. Egy nagyon merész és egyben óriási ötlettől vezérelve a Győri Balett vezetői megálmodtak egy olyan előadást, melyben a Giselle című klasszikus két felvonásos balettet, mely eredetijét 1841-ben mutatták be, újra gondolják és egy tömörített, egyfelvonásos változat formájában előadják azt, Lajkó Félix zenéjére. Win-Win ötlet, gondolhatnánk, de ez inkább egy nagyon merész kezdeményezés. Aki nem balett rajongó, mint pl. jómagam, lehet, hogy nem is értesült erről a darabról. Egy klasszikus balett rajongó pedig esetleg rossz szemmel néz az új szemléletben feldolgozott alapműre, mivel az eredeti mű zenéjét Adolphe Adam, francia zeneszerző komponálta. Szerencsére nem így történt, és a konzervatívabb nézősereget is néhány perc alatt elragadja a varázslatos színpadkép, díszlet, zene és természetesen a világklasszis táncművészek előadása. Elismerés a Győri Balett társulatának és Velekei László igazgatónak, aki egyben a darab rendezője. Az ősbemutató a Bartók Terasz keretében került bemutatásra a Győri Balett és a Fonó Budai Zeneház közös programjaként, a Müpa szervezésében, 2021.tavaszán.
A zene teljesen egybeolvadt a mozgással és a látvánnyal, hihetetlen egységet képezve. Én egyelőre csak felvételről néztem végig a darabot, de mindenképp szeretném élőben is. Előtte soha nem láttam balett előadást tévében sem. Kicsit idegennek tűnt ez a világ, nem gondoltam, hogy élvezném. Egyesekkel ugyanez történhetett Félix zenéjével. Szerették előtte is a balettet, de sosem gondolták volna, hogy Lajkó Félix zenéje élvezhető számukra. Nekik és nekem is, meg persze a többi rajongónak is nagyon nagy hír, hogy külön is elérhető az album, ami most világhódító útra indul, különválva az előadástól.
A zenét hallgatva, feltűnhet, hogy a Maestro ezt a zenei anyagot is a Start albumon muzsikáló zenészekkel készítette. Érdekes zenekari felállás, nagyon nagyot szólt elsőre is. Nekem most még nagyobbat. Nagyon jól rezonál, él együtt ez a zenekar, gitárral, kürttel, tubával, csellóval, nagybőgővel, dobbal. A hegedű viszi a prímet, de érdemes kicsit mögé is hallgatni, hogy támogatják és adják hozzá a magukét a többiek a teljesen egyedi, helyenként lágy romantikus, szomorú, helyenként vagány, boldog, pörgős hangulathoz. Érdekes alkotói folyamat lehet ez. El „kell” mesélni zenei hangokkal egy drámai szerelmes történetet.
Mindenképp ez is egy „félixes” album, ami önállóan is teljes értékű mű. Az ős rajongók sem csalódnak majd benne. Nem kell mellé kép, balett, hogy élvezhessük. Bátran állíthatom, hogy Lajkó legkomplexebb albumát tartjuk a kezünkben (Vagyis a telefonunkban, vagy ki hol, remélem fizikai formában is megjelenik. Bakelit?). Ha már hallgattunk előtte bármit is tőle, az első néhány ütem után rájövünk ki muzsikál, de nekem mégis mások ezek a darabok az előzőeknél. Ez egy nagyon érett, komoly, intelligens, érzelmes, érzékeny lemez. Az előzőektől romantikusabb, összetettebb hangzású. Azért persze a pörgős, vadabb, őrült sebességű futamok, pengő dupla hangok is helyet kapnak. Hallhatunk eufórikusan boldog melódiákat, melyek mosolyt csalnak az arcunkra, de mérhetetlenül szomorúakat is. Több a lassú zene, mint a korábbi szerzeményekben, ami kimondottan friss dolog Félixtől, aki eddig inkább dinamikus, robbanékony stílusú mesterműveivel hódított.
Akkora ívű zenei anyag ez, ami teljesen egyedülálló és nem hiszem, hogy sok művész képes ennyi féle hangulatot átadni egy lemezen. Misztikus zene, ami egy gyönyörű,de nagyon szomorú balett kíséretéhez készült. A korongon szereplő több darabban felcsendül az alapdallam, mint visszatérő motívum és ez is egyedivé teszi a zenei élményt. Aki eddig azzal vádolta “Vajdaság Paganinijét”, hogy bár nagyon jó a technikája, de inkább a bravúros zenéléssel viszi el a show-t, mintsem a szép, dallamos muzsikával, megnyugodhatnak. Itt számukra is van minden, akár még tangó és keringő is. Első hallgatásra is bárkinek meghatározó zenei élmény. Akinek megtetszik és többször meghallgatja, újra és újra apró finomságokat fedezhet fel a jól megkompomált zenei darabokban.
Azt gondolom ez az anyag a legjobbkor jelent meg, és kezdi önálló életét. Most amikor csak kapkodjuk a fejünket a felgyorsult, abszurd világ eseményeire, kellenek az élmények, hogy feltöltődjünk és kellenek az önazonos előadók is. Félix önazonossága támadhatatlan. Ugyanezt csinálná, ha senki se lenne kíváncsi a zenéjere. Nem követ trendeket, inkább diktálja azokat. Ez az album, mely szerintem Félix eddigi pályájának csúcsa, üzenheti azt is, hogy bár körülöttünk minden rohan, minden változik, érdemes azt csinálni, vagy legalábbis azt is csinálni amit szeretünk. De az biztos, hogy jó zenét hallgatni érdemes. Jó szívvel ajánlom a lemezt!
Tóth Dániel
A lemez a Fonónál itt érhető el »»
Kovács Norbert nevéhez számos néptáncegyüttes, koreográfia, táncos díj és fesztivál kötődik. A legismertebb rendezvényei között szerepel a Gyakorló Táncosok és Táncoktatók Tábora és a Dűvő Népzenei Tábor a Kiscsőszi Pajtafesztivállal egybekötve, amelyek miatt minden július elején többszázan veszik az irányt Veszprém megye Devecseri járása felé. Az igazi PajtaKult példakép pajtafesztiválja kezdetéről, nehézségeiről, vidéki életről, valódi hagyományőrzésről mesélt.
Idén nagykorú lett a fesztiválod. Mi a legnagyobb változás az elejéhez képest?
A legjobb változás, hogy csiszolódott a közönség minősége. Nem vagyunk sokkal többen, mint az elején. Volt egy hullám, amikor a falusiak amiatt voltak büszkék, hogy mennyien voltak szombaton. Majd megérezték ők is és mi is, hogy ennek határt kell szabni, vége kell lennie ennek a létszám emelkedésnek. Voltam sokat a Művészetek Völgyében ahhoz, hogy tudjam milyen, amikor napi százezer ember forgolódik néhány faluban. Nem szerettem volna ebbe az irányba menni. Szakmai, kulturális turizmus, inkább így hívom. Fontos, hogy az idelátogató kör értse, hogy miért jött ide. Van az a rendezvény látogató réteg, aki azért jön, hogy legyen kolbász, sör, és tudjon hangoskodni. Ezt a közönséget sikerült csiszolgatni. Nem vesztettük el őket, de most már meghallgatnak egy koncertet is. Már úgy jönnek, hogy előre elolvassák a műsort. Persze isznak sört és megesznek egy kolbászt, de valahogy kulturáltabban csinálják, mint régen. A szemetelésről látszik. Van most is szemét, egy ekkora rendezvényen elképzelhetetlen, hogy ne legyen, de nagyon messze van attól, mint az első években. Kevesebb és nincs úgy eldobálva. Ezen a téren sokat fejlődött a dolog. Létszámmal viszont nem akarok fejleszteni. Volt olyan időszakunk, hogy szinte elviselhetetlen volt a tömeg. Iszkázig parkoltak az autók. Irtó nagy mozgás volt, híg volt a közönség. Kifejezetten zavaró volt a hangoskodás. Este a kocsma előtt táncház volt, jó volt a hangulat, mezítláb táncoltak a fesztiválozók. Jöttek Csögléről fiatalok, akik a kocsijuk mellett álltak és nézték a táncházat. Valaki poénból odadobta a sörösüveget a placcra a mezítlábas táncosok közé. Jöttek a táncosok, hogy baj van, mert ezt csinálják a szomszéd falusiak. Vehemens típusú rendezvényszervező vagyok, úgyhogy egyből lendületbe jöttem, és odamentem hozzájuk, kifejezetten azzal a céllal, hogy kidobjam őket a faluból. Végül szóban megoldottuk. Abból a társaságból az egyik hangadó srác most itt dolgozik nálunk a feleségével együtt. A legjobb munkaerő, a legbecsületesebb, a legtisztességesebb figurák. Ennél nagyobb eredményt el tudsz képzelni?
Van egy nevelő jellege a fesztiválnak.
És célja is. A legjobb kifejezés, ahogy Hartyándi Jenő barátom is mondja; nem a növelés, hanem a nevelés. Ha van egy szerény létszámú, de a rendezvény minőségét emelő közönség, az hatványozza annak az értékét. Amit itt az ember megkap egy csomagban, azt viszi haza. Van olyan barátom, aki minden rendezvényét az itteni tapasztalatok alapján szervezi. Már nem fut bele olyan hülyeségekbe, amikbe én belefutottam.
Mikbe futottál bele?
Rengeteg mindenbe. A legnagyobb ilyen az volt annak idején, hogy nagyon lazán kezeltem a programok minőségének az előzetes vizsgálatát. Volt például musical est. Ez így rosszul hangzik, egy musical is lehet jó, de azért volt egy-két gyenge téma. Saját magamat kellett ebben képeznem.
Mi volt a célod az elején?
A cél az volt, hogy a népzenének adjak egy új platformot, ami igazából a régi. A népzenét tegyük vissza a falusi paraszti környezetbe! Ez egy jó adottságokkal működő falucska; itt még van állattartás. Rengeteg programot szerveztem mindenfelé. Például Ajkán most is működik a Bakony Fesztivál. Nekem egy dolog hiányzott belőle; az a környezet, ahonnan való ez az egész. Jó volt mindig, csak éppen betonfalak között bonyolítottuk le. Megpróbálkoztunk ezzel a fesztivállal Csopakon is, de sajnos nem sikerült. Hiába a szép zöldövezet, annyira urbánus már a felfogás, hogy ott tulajdonképpen a nagyvárosi életnek egy kihelyezett tagozata van. Csak egy szenzáció volt, egy fesztivál, nem volt meg a közösségi része. Ennek az az értéke, hogy közösség szerveződik köré. A közösség aztán ezen a tapasztalaton keresztül, az élménnyel, amit itt kapott, otthon is folytatja a dolgát. Azért örülök, hogy a diaszpórából sokan jönnek, mert amit itt megkapnak, azt otthon továbbviszik. Most is itt voltak Amerikából, Argentínából és nyugat-európai nagyvárosi együttesekből is többen. A Kiscsősz-élmény oda aztán kiszivárog. Így ez egy komplex cél, ami nemcsak a fesztiválról szól. A fesztiválnak és a tábornak vannak ilyen hozadékai, amelyek ugyanolyan fontosak, mint hogy ki zenélt a színpadon szombaton.
Miben látod a pajtának mint térnek az erejét?
Attól függ, hol van az a pajta. Milyen előélete van a pajtának. Felhívott egy ismerősöm, azt mondta, jó ez a pajtás pályázat, ő is pályázna. Van az egyik főút mellett egy háza, mi lenne, ha bedeszkázná az oldalát, és akkor tökre olyan lenne, mint egy pajta. Van ez a fajta pajta. A másik fajta pajta, ami meg nálunk van, illetve hála Istennek még jó néhány helyen. Az ilyen színvonalra egy élet rámegy. A mi pajtánknak az az egyik értéke, hogy az előtte lévő háznak a bontott tető fájából épült újjá. Eredetileg nem is volt itt. Az első verzióját, amikor még nem volt szigetelve, ketten raktuk össze egy kollégával. Néhány százezer forintba került, mert az alapanyag itt volt. Kellett deszkát venni rá. Nem kellett munkadíj, mert a kolléga itt dolgozott, magamtól nem kértem munkadíjat, így létrejött nagyjából egymillió forintból egy 140 négyzetméteres közösségi tér, ami a kultikus központja a Pajtafesztiválnak. Nekem az a lényeg, hogy hogyan tudunk úgy felújítani vagy átalakítani dolgokat, hogy a régi arca megmaradjon. A diófa is ezért maradt meg. Amikor kaptunk támogatást felújításra, mondta a kivitelező, hogy ki kell vágnunk, mert nem fér be a betonszállító autó. Mondtam, akkor betoljátok talicskán a betont, engem nem érdekel. Ez egy más felfogás. A pajtának szerintem az az értéke, hogy benne van a kezed, az első rendezvényed, az összes kis bénázásod, az összes történeted. Elrohadt a deszka. Újra kellett rakni. Aztán az is elrohadt. Az egészet úgy csinálgattuk végig, hogy a pajta az ugyanolyan maradt, csak javult a minőség.
Felfedeztük, hogy több helyen pajtáknak, istállóknak, mindenféle régi gazdasági épületnek új funkciót adnak.
A PajtaKult azért jó gondolat, mert az ilyen kis falvakban a közösségi tevékenységekre létrehozott helyi kultúrházak gyakorlatilag nem működnek. Gyerekkoromban Kiscsőszön volt ifjúsági klub. Igaz, tévét néztünk, de akkor is összejöttünk estére. Akkor már volt egy kis pingpongozás is. Fociztunk, kimentünk a rétre. Közös ügy volt a klub. Most, ha végignézek a Balaton-felvidék kistelepülésein, nincs ilyen. Legjobb esetben egy-egy népdalkör. Ezek a pajták kiváltják a kultúrházakat, új színfoltot hoznak. Mivel egzotikus, fölkeltik az érdeklődést és az igényt is. Ráadásul, ha ebben egy olyan minőség megél, ami nagy színházakban szokott megjelenni, akkor végképp működik. Ehhez óvatosan kell válogatni a fellépők között. Nálunk most ez egy különleges vonal, hogy kifejezetten nem népi dolgokat is csinálunk; színházat főleg. A legnagyobb, legismertebb színészek megfordulnak itt és baromira élvezik. Pindroch Csabának volt itt kétszáz nézője, mindenhol lógtak az emberek. Fergeteges sikere volt. Nem erre számított, hogy eljön egy nyolcvan lelkes faluba, és itt is nagy közönsége lesz. A pajta egy különleges színtér, ami most pótolja az elveszett kultúrházi kultúrát vidéken. Ez tényleg lehet egy vidékfejlesztési elem. Most a legnagyobb feladatunk, hogy vidéki közösségeket építsünk, akármilyen áron, akármilyen módszerrel. Addig nem lesz falufejlesztés, amíg mindenki városban él. Több évtizede kínlódnak azzal, hogy tolják a pénzt a falvakba, de mégsem sikerül őket fellendíteni.
Kell az ember.
Így van. A népességfogyást nem sikerült megállítani, a falvak minősége, megítélése sem javult különösebben. Mindenki Pesten akar dolgozni.
Tudatos, hogy példát mutatsz másoknak, hogy jó dolgokat lehet csinálni faluban?
Nem akar az ember nagyképűsködni ezzel a példamutatással. De tudatos. Ha a példa lejön, akkor jó. A Közelítés programunk Váradi Levente fotográfussal ugyanezt az ügyet szolgálja. Az ő dolga az, hogy képileg mutassa meg ezt a világot. Levi nagyon szép anyagokat csinált például a Fölszállott a páváról. Itt viszont most az a lényeg, hogy a falusi, vidéki hagyományos életnek olyan pillanatai is jelennek meg, aminek látványban semmi köze a hagyományőrzéshez. Legyen kézzelfogható, amit csinálunk. Legyen képi anyag a papról, aki egyébként böllér. Van kovácsmesterünk, aki kőműves. Van egy hatalmas tetoválása, de ő az egyik legnagyobb hagyományőrzőnk. Gyönyörű dolgokat csinál a kovácsműhelyben, meg amúgy egy jó ember. Nekem hagyományőrzés az is, hogy hogyan nézek a másik szemébe, hogy kezelem a pénzügyeinket, az együttműködéseinket. Azok a régi dolgok, ami alapján egy embert megítélt a közösség. Ha tudsz bokázni, az jó; az ügyes táncos régen is egy példakép volt. De ha az az ügyes táncos minden este részegen ment haza, verte a feleségét, akkor akármilyen ügyes lehetett, már nem volt példakép. Azt gondolom, hogyha a hagyományőrzést nem így kezeljük, akkor egy kirakati dolog lesz belőle.
A Dűvő tábor most 10 éves. Mi minden történt ezen a téren?
Ez a tábor nem a Dűvővel kezdődött, volt előtte Somlón egy másik. Én elsősorban népzenei tábort akartam. A lényeg az volt, hogy legyen többféle hangszeres oktatás. Ebben a térségben honosodjon az meg, ha itt valaki zenét akar tanulni – meg persze jöjjenek máshonnan is –, akkor legyen rá lehetősége. A Zagyva Bandával és Unger Balázzsal csináltuk. Szép történet volt, de valahogy nem kerekedett ki. A Zagyva népszerűsödött, és nekik nem is volt hosszútávú céljuk, hogy tábort szervezzenek, nekem és a Dűvőnek viszont nagyon is volt. Mindig mondta Hrúz Dénes, a Dűvő prímása, hogy irigyelte a régi Téka tábort. Szeretett volna egy olyan tábort, ahol visszajáró, állandó közösség van. Azt mondta, annyit dolgozott, gyűjtött és zenélt már, hogy valakinek át kell ezt adni. Próbáljuk meg – gondoltuk Dénessel – hirdessünk egyet Kiscsőszre! Már az első nagyon jól sikerült. Nem volt más cél, csak hogy legyen egy jó zenei tábor. A közösség szerveződése, az már inkább egy következmény. Most már körülbelül 200 néptáncos, meg 130 zenész volt. Vannak nagy táborok, amelyek meg tudják a saját ízvilágukat tartani. A Méta tábor és a miénk is ilyen. Velük nagyon jóban vagyunk. Minden évben ősszel egyeztetünk, hogy hogyan csináljuk, mi mikor lesz, hogy nehogy egymás rovására menjünk. Tökéletesen működik így, mert akik meg a diaszpórából hazajönnek, az mind a kettőre el tud menni. Eleve két hétre készül. Ez egy nagyon fontos feladatunk, hogy a többiekkel törődjünk. Komoly rendezvényszervezők, akik biznisz alapon csinálják ezt, nem törődnek másokkal.
Nem is csak a többi szervezővel törődsz, hanem a közönségeddel. Nem állítod őket választás elé.
Így van.
Egy tánctábor is lehet ezerféle, ám itt a szakmának a krémje tanít.
A hagyományőrzés itt is megjelenik: tíz tábor vagy tizenkét tábor alatt nem változtattam meg az oktatói gárdát. Ki tudtak állni tizenkétféle tanítással. De akár ismétlődhet is az anyag, az se baj. Következetesen ugyanaz a színvonal. A hagyománynak szerintem ez a gerince, hogy a régi dolgokat éled újra és újra. A nagybátyámtól ötezerszer hallottam már ugyanazokat a disznóvágós történeteket. Ahányszor leülünk egy esti beszélgetésre, mindig ugyanazok jönnek elő. Mindig élvezem a stílust, ahogy meséli, ahogy átéli, ahogy visszaidézi nekem a történetet. Hozzá is tesz néha egy-két olyan új momentumot, amit addig nem hallottam. Nem kérdezem tőle, hogy van-e másik története, mert ezt szeretem. Itt ugyanez van.
Mit üzensz a lelkes, de kezdő rendezvényszervező pajtatulajdonosoknak?
Nincs olyan csalódás vagy olyan kudarc, ami megállíthat. Ha ledőlt a pajta teteje, akkor föl kell újra építeni! Bármi történhet, ha ő eltökélt, akkor sikerül. Ha nem, nem. Ez a lényeg. Tűzzétek ki az ügyet, hogy mit akartok építeni a pajtára! Sok probléma és nehézség lesz. Nem lesz pénz, nem támogatják a pályázatot. Ilyenkor zsebbe kell nyúlni. Volt, hogy hazajöttünk Amerikából, ahol két hétig dolgoztunk. Amit ott megkerestem, abból odaadtam a kollégámnak a fizetését. Nem maradt egy vasam sem.
Fanatikusnak kell lenni, hogy ez működjön?
Valamilyen célért csak kell élni az életedet. Az is egy cél, hogy meglegyen a napi betevő, de ha valaki pajtát csinál, akkor nem hiszem, hogy ezen a szinten akar megmaradni.
Írta: Vörös Eszter