Az őrségi Hétrétország Fesztiválon fellép a Muzsikás, a Dresch Quartet, Paár Julcsi és zenésztársai, valamint a Boban Marković Orkestar is, miközben a Pityerszeri Skanzenben Berecz Istvánnal, a BashElánnal és fényfestéssel válik teljessé a fesztiválélmény - Fonós zenék kerülnek fókuszba augusztus 20–23. között.

A Hétrétország és a Fonó együttműködése arról szól, hogy a minőségi zene és a közösségi élmény kiléphet a megszokott koncertterekből, és az Őrség különleges természeti-kulturális közegében találkozhat a közönséggel. A 25 éves Hétrétország Fesztivál augusztus 8-a óta zajlik Őriszentpéteren és még mintegy húsz környékbeli településen. Ezeken a helyszíneken teremtik meg azt a különleges közeget, ahol a porták, pajták, templomok és falusi közösségi terek egy időre az ország kulturális színtereivé válnak. Az idei találkozás, hogy mindenki beleférjen, a tágasság jegyében szerveződött, dupla időtartamban, így még augusztus 23-ig kínál folyamatos programot.

„A Fonó már a PajtaKult projekt okán is szorosan kapcsolódik az Őrséghez. Mindig is nagy élmény volt oda járni, a sok pajtát felfedezni, bolyongani ezen a gyönyörű tájon. A Hétrétország 25 év után negyedszázados korszakot zár, ami az Őrség felfedezéséről és a kultúra ezen határ menti szegletbe való táplálásáról és szárba szökkentéséről szólt. A fesztiválon két produkcióval is fellép a PajtaKult korábbi nagykövete, Paár Julcsi; templomi koncertet ad a WOMEX-nagydíjas Muzsikás együttes, színpadra lép a Fonó Életműdíjjal kitüntetett Dresch Quartet, míg BashElan és Berecz István a szalafői Skanzenben egy „kis-Kandela” produkcióval készül, a balkáni rezes zene bajnoka Boban Markovićék pedig nagykoncertet adnak..”– mondta el Horváth László, a Fonó ügyvezető igazgatója.

A Fonó programjai augusztus 20-án délelőtt az Őrség fővárosában, Őriszentpéteren a Pajtaszínházban, Paár Julcsi és zenésztársai Bolhacirkusz című gyerekkoncertjével kezdődnek, amely igazi világzenei varázslatot ígér, fülbemászó dallamokkal, magával ragadó ritmusokkal és izgalmas zenei kalandokkal. Paár Julcsi – akit családi előadásain túl olyan formációkból ismerhetünk, mint például a Dalinda vagy a Bazseva együttes – este is várja majd a közönséget, méghozzá Szakál Tamás társaságában. A hegedűs-énekes a Django Reinhardtot idéző francia manouche jazz kiváló hazai képviselője is. Régi filmek – régi idők dalai című estjük a 20–30-as évek világába kalauzol.

Szintén augusztus 20-án készülhetünk a legendás Muzsikás és Petrás Mária koncertjére az őriszentpéteri Református templomban. Az együttest aligha kell bemutatni, hiszen öt évtizede a magyar népzene egyik legfontosabb kulturális nagykövetének számít a világban, ahol sikerült elfogadtatniuk ezt a muzsikát önálló, minden más műfajjal egyenértékű zenei stílusként. Hozzájuk csatlakozik most Petrás Mária, Kossuth-díjas, moldvai születésű népdalénekes, a Fölszállott a Páva televíziós népdalvetélkedő győztese.

Augusztus 21-én délután a zene sokszínűségére helyeződik a hangsúly a Pajtaszínházban. Mészáros Zsófia és Tóth Viktor szaxofonművészek a klasszikus és jazz szaxofonozás mélységeit és magasságait mutatják meg: a hallgatóság megismerkedhet a két műfaj alapvető sajátosságaival, amelyben nemcsak a zene, hanem egy beszélgetés is segíteni fog. Ugyanezen a napon este pedig az Omega Parkban a balkáni rezes zene bajnoka, Boban Marković és zenekara gondoskodik a felszabadult, táncos hangulatról.

A programok augusztus 22-én Szalafőn, a Pityerszeri Skanzenben folytatódnak: a Berecz István és a BashElán közreműködésével megvalósuló családi programban a népzene, a tánc és a fényfestés találkozik a történelmi falumúzeum különleges atmoszférájával. Minderről tehát Berecz István, örökös Aranysarkantyús táncos, a Fonó népzenei igazgatója, a magyar népzenei és néptáncos hagyományok egyik meghatározó képviselője, valamint a néhány éve alakult, fiatal muzsikusokból álló lendületes világzenei formáció, a BashElán gondoskodik, amely 2025-ben elnyerte a Fonó „Felfedezettje” díját.

A sort a Dresch Quartet zárja augusztus 23-án délután a Pajta Étteremben. A zenekar évtizedek óta járja következetesen és magabiztosan a saját útját a magyar népzene és az afroamerikai jazz egyéni ötvözetével. Elkötelezettség a zenei koncepcióban, tisztelet és alázat a források iránt, kiemelkedő muzsikusok, új és örökzöldnek számító standardek Dresch-módra – mindezek együttese adja a jól ismert „Dresch-élményt”, ezúttal Őriszentpéteren.

Az Őrség tehát egészen augusztus 23-ig valóban Hétrétországgá változik – a Fonó pedig hozzájárul ahhoz, hogy ebben az országban a zene legyen az egyik legfontosabb közös nyelv.

A Hétrétország Fesztivál, és azon belül a Fonó programjai és további információk a hetretorszag.hu oldalon érhetők el.

Fotó: Szőke Péter 

 A FonóBlogot az NKA és a Halmos Béla program támogatja. 

Van valami zavarba ejtő abban, amikor először hallunk tuvai torokéneklést. Egyetlen ember hangjában egyszerre több hang szólal meg: a mély, búgó alaphang fölött különös, fütyülő felhangok rajzolnak ki dallamot. Mintha az emberi hang mellett a szelet, a vizet, állatok neszét vagy egy távoli hegyvonulat visszhangját is hallanánk. A torokéneklés egyszerre archaikus és meghökkentően jelen idejű tapasztalat – a Huun Huur Tu pedig évtizedek óta ennek a zenei világnak legfontosabb közvetítője.

A legendás tuvai együttes október 24-én ismét Budapestre érkezik, és sokadszorra tér vissza a Fonó színpadára. Ez a visszatérés lassan maga is hagyomány: a Huun Huur Tu és a magyar közönség találkozása nem egyszeri egzotikus kaland, hanem hosszú ideje tartó kapcsolat. Az együttes azok közé a világzenei előadók közé tartozik, akiknek sikerült egy földrajzilag rendkívül távoli, erősen helyhez kötődő zenei kultúrát úgy eljuttatniuk a világ koncerttermeibe, hogy közben annak elemi ereje sem veszett el.

Tuva Dél-Szibéria és Mongólia határvidékén fekszik, hatalmas sztyeppék, folyók és hegyek között. Az itt kialakult torokéneklés – a khöömei – nem egyszerűen különleges énektechnika. Szorosan összefügg azzal, ahogyan az ember a körülötte lévő tájat hallgatja. A hagyomány szerint a torokénekes nem uralni akarja a hangot, hanem kapcsolatot keres az őt körülvevő világ hangjaival: a széllel, a vízzel, a madarakkal, a lovak mozgásának ritmusával.

Technikailag mindez szinte hihetetlennek tűnik. Az énekes úgy alakítja a szájüreg és a torok rezonanciáját, hogy az alaphang fölött megszólaló felhangok közül bizonyos frekvenciákat felerősítsen. Ettől támad az az illúziónk, mintha egyetlen torokból egyszerre két különálló szólam érkezne. A torokéneklés különböző technikái más-más hangszínt teremtenek: lehetnek mélyek és szinte föld alól érkezők, vagy éppen magasak, tiszták és fütyülésszerűek.

A Huun Huur Tu azonban nem azért vált világszerte ismertté, mert tagjai valami rendkívüli vokális mutatványra képesek. Zenéjük ereje éppen abból fakad, hogy a torokéneklést sohasem önmagában álló kuriózumként mutatják meg. A tradicionális tuvai hangszerek, a vonós és pengetős hangzások, a dobok, az ének és a természetből merített hangképek együtt teremtenek sajátos zenei teret, amelyet videókkal, képekkel egészítenek ki, bemutatva a tuvaiak kultúráját, életét. Ebben a világban évszázados dallamok szólalnak meg úgy, hogy egy pillanatra sem érezzük őket múzeumi tárgynak.

Talán ezért is tudott a Huun Huur Tu ennyire természetesen átlépni nyelvek és kultúrák határain. Ahhoz, amit csinálnak, nem feltétlenül szükséges érteni a szöveget. Zenéjük egyik legfontosabb rétege éppen az, ami a szavak előtt vagy mögött történik: a hang fizikai ereje, a rezonancia, az ismétlődés, a ritmus és az a különös akusztikus tér, amely néhány perc alatt képes körénk épülni.

A Fonó közönsége mindezt már jól ismerheti. A Huun Huur Tu számos alkalommal járt Magyarországon, budapesti koncertjeiknek pedig visszatérő otthona a Fonó. A mostani látogatást egy ritka alkalom teszi még különlegesebbé. A koncert másnapján az együttes tagjai angol nyelvű torokéneklés-workshopot tartanak a Fonóban, ahol az előző este még szinte megfejthetetlennek tűnő hangképzés egészen közelről is megtapasztalható.

Ez jóval több, mint kulisszák mögötti betekintés. A workshopon a résztvevők a torokéneklés alapjaival, a rezonanciával, a légzés és a hang kapcsolatával, valamint a tuvai zenei gondolkodással is közelebbről találkozhatnak. És talán nem is az a legfontosabb, hogy néhány óra alatt ki milyen hangot tud előcsalogatni magából. Sokkal izgalmasabb annak felfedezése, hogy egyetlen emberi hangban mennyi minden rejtőzik – és mennyire másképpen lehet hallgatni.

A Huun Huur Tu koncertje ezért ezúttal egy különleges folytatás lehetőségét is magában rejti. Egyik este hallgatni, ahogyan a tuvai sztyeppék zenei hagyománya megtölti a Fonót; másnap pedig közelebb lépni hozzá, és saját hangon is megpróbálni felfedezni valamit abból, amit addig lehetetlennek hittünk.

Fotó: Szőke Péter

 A FonóBlogot az NKA és a Halmos Béla program támogatja. 

A Fonó gondozásában jelent meg Zolnai Sára első lemeze, a Közösen – Hangok Belső-Mezőségről digitális kiadványként. Az albumon a fiatal népdalénekes hangja Dezső Balázsné Kádár Erzsébet erdélyi, mezőségi hagyományőrző előadó érett hangjával lép párbeszédbe. Éneklésükben nem az előadói virtuozitás áll a középpontban, hanem az egymásra figyelés, a közös megszólalás ereje és a dalok természetes előadása. A lemezen olyan kiváló zenészek működnek közre, mint ifj. Codoba Martin Florin, Szakács Kristóf és Szabó Szilárd, akik az erdélyi népzenei hagyomány hiteles képviselői. Hitelességük többek között abból fakad, hogy mindannyian Erdélyben élnek és tevékenykednek, olyan közegben, ahol a néphagyomány ma is szervesen része a mindennapoknak. Tudásukat részben családi örökségként kapták tovább, részben pedig idős mesterektől sajátították el. Az albumról, az adatközlő énekes asszonnyal való találkozásokról és a közös éneklésről Zolnai Sárát kérdeztük: 

Mikor találkoztál először Dezső Balázsné Kádár Erzsébet énekével? Emlékszel arra a pillanatra, amikor úgy érezted, vele szeretnél közös lemezt készíteni?

Középiskolás koromban találkoztam először Erzsi néni hangjával, illetve az édesanyjától gyűjtött hangfelvételekkel. Akkor elsősorban a dallamaik fogtak meg, és a díszítésmód, amit nagyon különös zenei labirintusnak éreztem, de pont ez nyűgözött le. Majd aztán ahogy középiskola végén, egyetem elején értek az első mélyebb érzelmek, mint a szerelem, csalódás, halállal való találkozás, valami intuitív módon elkezdtem újrahallgatni az ő felvételeit, de akkor már inkább a szöveg mélységei miatt. Aztán egyetemen újra előjött ez az anyag, és akkor tudatosult bennem a szándék, hogy Vele szeretnék közösen alkotni, kapcsolódni.

Egy hagyományőrző énekessel közösen énekelni egyszerre lehet inspiráló és felelősségteljes feladat. Milyen érzések dolgoztak benned a felvételek során?

Kissé azt éreztem Erzsi néni társaságában, mintha egy pici gyermek lennék, akinek a világ kinyílt, és minden impulzus új és ismeretlen. Minden érdekelt az életét, éneklését és személyét illetően, nem voltam megszeppenve, mertem kérdezni mindenről. Ez valószínű annak is köszönhető, hogy az elmúlt tizenévben csak intézmény falain belül - ún. revival keretek között - tanultam tőle, hanghordozókon keresztül, ezáltal amikor élőben lehetőségem nyílt vele találkozni, olyan volt, mintha egy addigi múzeumi hang valósággá vált volna, így azt éreztem, hogy minden apró részlete és működése érdekel. Olyan volt, mintha a mese, amit éveken át csak hallottam volna, megszemélyesült volna. Inspiráló volt hallgatni, tanulni tőle, és valóban felelősség, hiszen az ő kincsesládáját továbbadni és hitelesen interpretálni nagy feladat, de azt gondolom, megfelelő alázattal és hozzáállással egyre közelebb kerülhetek a hozzá való kapcsolódásig.

Volt olyan dal, amely egészen más jelentést kapott számodra, amikor Erzsi nénivel együtt szólalt meg?

A repertoárja nagy része melankolikus, mély tartalmat beszél el, ezek korábban is megérintettek. Ami változást indított el bennem, azok a népdalok mellé szőtt történetek voltak, ez máshova helyezett bennem valamit az adott dalok kapcsán. Például az egyik népdalról elmesélte, hogy mikor az édesanyjától gyűjtötte azt Kallós Zoli bácsi /népzenekutató/, akkor az édesanyja könnyei potyogtak attól az átéléstől, meghatottságtól, hogy min ment akkor keresztül, és mennyire párhuzamba helyezte az édesanyja a saját aktuálisan megélt életnehézségével. Ilyet már én is éreztem, és szerintem a legcsodásabb a népdaltanulásban az, amikor az adott érzelmi állapotomban találkozom egy tűpontosan rá illeszkedő dallal. Ez volt az a pillanat, ami a népzenekutató szívéhez is közelebb helyezte Erzsi néni édesanyját, innentől valami mélyebb kapcsolódás született köztük Erzsi néni elmondásai alapján.

A közös éneklésnek van egy sajátos ritmusa, amelyben alkalmazkodni kell a másik lélegzetéhez, hangsúlyaihoz. Mit tanultál ebből a fajta zenei párbeszédből?

Azt gondolom, hogy a közös éneklés egy nagyon jó fejlődési pont, hiszen egyrészt egymásra való figyelmet, elfogadást, teret adást igényel, emellett pedig figyelni kell arra is, hogy mégis önmagunk maradjunk benne. Nem egyszerű feladat. Azt hiszem, arra tanított ez a projekt, hogy még jobban becsüljem a közös munkát, és hogy rájöjjek csakugyan arra, hogy a teljességet a különbözőségeink adják.

A lemez középpontjában Belső-Mezőség áll. Számodra mi volt ebből a zenei világból megszólító?

A Zeneakadémián volt lehetőségem dr. Pávai Istvántól tanulni, akinek lehengerelt a tudása, és a tanítási módszere. Nála tanultunk dialektológiát is, amin belül az általa ismertetett Mezőség nagyon megfogott. Az ott megtalálható zenén kívül rendkívül izgalmasnak találtam a tájegység táncát, előadóit, a régiességét és az onnan fennmaradt dokumentációkat. Vokális előadóként a szövegtartalom és a dallamvilág vonzott magával.

Mennyiben változott a saját énekesi gondolkodásod a lemez elkészítése alatt?

A tisztelet, szépség és nyitottság fogalma még nagyobb ívet kapott nálam. Tisztelet egymás iránt, tisztelet a saját identitástudatunk iránt, nyitottság egymás személye és a közös kultúránk felé, és a szépség, mint jelenség. Szép muzsika, szép hangok, szép emberek, eltérő jellemvonásokkal, eltérő hovatartozással, mégis egy teljes egységet adtak a projekthez. 

Ha egyetlen dallal kellene meghívnod valakit ebbe a zenei világba, melyiket választanád, és miért?

Az egyik kedvenc dalom a lemezről a vajdakamarási Kismadár a zöld erdőben kezdetű népdal. Ezt a dalt 18-19 évesen hallottam először. Már akkor is megfogott a régies hangzása, de a szövege még inkább, újra és újra elgondolkodtat. Arról szól számomra, hogy az ember lelke sokkal mélyebb és összetettebb, mint azt kifele sokszor mutatja. Rengeteg külső keretet, és azoknak való megfelelést aggatunk magunkra az évek során, és közben soha senkiről nem tudhatjuk, hogy belül milyen harcokat vívhat a másik. Ez a dal mindig arcon vág, hogy mennyi alapvető kérdést újra fel kell tegyek magamnak. Jól vagyok-e, helyemen vagyok-e, azt mutatom-e aki vagyok, magam felé van a fókuszom, vagy inkább a világ felé vagyok? Egyfajta elgondolkodtató állomás mindig ez a dal.

A lemezt itt találjátok a Fonó oldalán »»

A Spotify-on »»

A Youtube-on »»

 A FonóBlogot az NKA és a Halmos Béla program támogatja. 

Hányszor hallottam ezt a kérdést a zenészektől, amikor végre megjelent egy várva várt lemez?

...most már nagyon messzire kell majd küldeni...

Furcsa hogy épp pár napja gondoltam rá, hogy régóta nem jelentkezett és vajon mi lehet vele. Erre ma jött a hír: Zoli elment. Hiányozni fog. 

Elment egy olyan ember, akinek a véleménye fontos iránytű volt az alkotóknak, aki az írásaival segített mélyebben hallani és érteni a zenét. Tűpontos kritikái sosem voltak bántók, de mindig igazak és sok évtized után sem tudott befásulni - őszintén tudott lelkesedni előadóért, szerzőért, zenéért, lemezért.

A zenék mögött meglátta az alkotói szándékot, a hagyomány és megújulás kapcsolatát, azt az emberi és művészi teljesítményt, amely maradandóvá tesz egy felvételt.

Alábbi három írását az ÉS hasábjairól idézzük fel, így emlékezünk rá: nemcsak kiváló kritikusként és szerkesztőként őrizzük meg emlékét, hanem olyan gondolkodóként is, aki írásaival gazdagította a magyar zenei életet.

A cikkek alá beteszem a zenéket, mert ezek neki is tetszettek. Jó zenehallgatást odafönt, Zoli!

(Hegedüs Anna, a Fonó sajtósa)

Végső Zoltán: Séta közben 

(Besh o droM: Hova lesz a séta? – Fonó, 2024)

Nem lehet mást mondani, a tíz szám mindegyike parádés! Az előadásmód, a teljesen egyedi, folyamatosan fejlődő és csúcsra törő fúvós és ütős játéktechnika egyszerűen lefegyverző. Az alkalmazott hangszerekkel együtt! Pettik Ádám például készített a sajátos, gyors, mikroelemekkel is operáló ütős játéktechnikájához egy úgynevezett peckdrumot, és ez tényleg csak a Besh o droM-nál hallható.

A teljes cikk itt olvasható »»

Besh o droM: Hova lesz a séta

Végső Zoltán: Szóljon a cimbalom!

(Tárkány Trió: A cimbalomprímás – Fonó, 2022)

A cimbalomprímás egyértelműen forrásértékű mű, olyan, amilyet ma egy, a hangszere iránt elkötelezett zenész létrehozhatott. Sok mindent átad a zenekultúra feledésbe hajló fejezetéből, a hallgatót hangulatok ragadják meg, azonosságokra és különbözőségekre lesz figyelmes, és bár a lényegében ciklussá összeálló anyag bizonyára sikeresen bemutatható koncertkörülmények között is, összességében sugárzik belőle a spontaneitás ereje; érezni, hogy bárhol, bármikor érvényesen előadhatóak a számok ebben a felfogásban.

A teljes írás itt olvasható »»

Tárkány Trió: A cimbalomprímás

Végső Zoltán: A jazz ereje

(Tóth Viktor Arura Trió: Have no Fear – Fonó, 2020)

Nem szeretném túlujjongani magamat, de a Have no Fear a 2000-es évek egyik legjobb – és nemcsak magyar – jazzlemeze, úgy, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem az elmúlt húsz év jellegzetes hangütésével céloz, hanem sokkal régebbivel. Vagy nem is tudom: az anyag időbelisége megfoghatatlan, amiben annak is szerepe van, hogy olyan idolokat választ szellemi megidézettjeiként, akiknek igazsága ma is érvényes. És teszi ezt egy abszolút mai srác, aki így negyven fölött azért lassan a jazz középgenerációjához tartozik már, de aki képes örök értékeket a ma számára lefordítani.

A teljes írás itt olvasható »»

Tóth Viktor Arura Trió: Have no Fear

Végső Zoltán (Forrás: Végső Zoltán FB oldala)

Egy korábbi - meg nem jelent - interjút közlünk részben Rostás Mihály Mazsival, annak apropóján, hogy meghirdették az 5. Nemzetközi Cigány Dal Napját a napokban. A beszélgetést Vörös Eszter készítette a művésszel pár éve, azóta nem jelent meg, de témája ma is aktuális. A megjelenés apropóját a frissen meghirdetett fesztivál adja, amelyen a Mazsimo Gipsymo formációt is láthatjuk, hallhatjuk majd színpadon. 

2026. augusztus 8-án – a legendás észak-macedón énekes, Esma Redžepova születésnapján – ötödik alkalommal rendezik meg a Nemzetközi Cigány Dal Napját. Idén hét ország 11 helyszíne vesz részt és 30 zenekar fellépésére kerül sor itthon és külföldön Rostás Mihály „Mazsi” (a Lakatos Mónika és a Romengo és a MazsiMó – GipsyMó zenekarok alapítója és zenekarvezetője) kezdeményezésére, a Nemzetközi Cigány-. és Világzenei Hálózat szervezésében. A világ legnagyobb egynapos fesztiváljának az arca idén - halálának 10. évfordulója alkalmából  - Esma Redžepova. A Nemzetközi Cigány Dal Napja a sokszínűséget ünnepli legendás cigány és nem cigány művészek részvételével, ingyenes koncertekkel.  Bővebben a fesztiválról itt »»

Gyerekkorodban megfogott a katalán rumba, miután megvetted a Gipsy Kings lemezét. Már akkor megfogalmazódott a célod, hogy ilyen zenekart te is szeretnél majd életre hívni?

Maga a gitár szeretete is innen jött nekem. Persze a családban nem volt idegen a hangszer, hiszen a bátyám gitározott. Tőle tanultam az első akkordokat, de az igazi nagy szerelemhez a Gipsy Kings zenéje segített hozzá. Igen, már gyerekként is megfogalmazódott bennem, hogy de jó lenne egyszer majd így gitározni, és milyen jó lenne, ha lenne egy ilyen zenekarom. Nyilván a saját zenénk, az autentikus magyar cigányzene volt az első, amit a mai napig művelünk. Ám közben a 2000-es évek elején katalán rumba dalokat is játszottunk kis formációban a barátaimmal. Aztán mindenki megtalálta a saját útját, a saját zenekarát próbálta előre vinni, így a katalán rumba elmaradt.

A Bakáts téren volt az első koncertünk a covid után. Nagy öröm volt számomra, hogy akiket megkerestem, hogy vegyenek részt ebben a produkcióban, mindenki elsőre igent mondott. Persze voltak, akik egyéb elfoglaltságok miatt mégsem tudták vállalni, de vannak helyettük más zenészek, akik szintén tudják hozni azt a szintet, amit én gondolok, hogy tudni kell a MazsiMÓ GipsyMÓ-ban. Ezt a zenét valamennyire ismerni, és annál jobban szeretni kell, hogy valamilyen szinten hitelesen elő tudjuk adni. Ebben nagy segítségünk Balogh Guszti énekesünk, akiről azt gondolom, hogy ő az ország egyik leghitelesebb énekese ebben a műfajban.

 Ezt a stílust Magyarországon más zenekar nem is képviseli. Nem nagyon van konkurenciátok.

Igen, ezzel a formációval egy piaci rést tudunk betölteni. Mi is úgy tudjuk, hogy Magyarországon nincs még egy ilyen zenekar, amelyik konkrétan katalán rumbát játszik. Vannak formációk, amelyek a spanyol zenét, illetve a flamenco elemeit használják zenéjükben, de attól az még nem katalán rumba. Ahogy a Romengo is – a másik zenekarunk – használja ezeket az elemeket is. A MazsiMÓ-nál viszont egyértelműen katalán rumbát játszunk.

Mesélj egy kicsit erről a műfajról! Ez egy ritmusos, vidám, táncra perdülős, bulizós zene. Kiknek ajánlod ezt a koncertet?

Nagyon fontos, hogy nem összekeverendő a báltermi rumbával. Aki ismeri a Gipsy Kings zenéjét, akkor az tudja, hogy milyen zenére számíthat, hogyha eljön a koncertre. Mi azt a vonalat igyekszünk követni. A legnagyobb tisztelettel próbálunk a Gipsy Kings nyomdokaiba lépni. Sose leszünk olyanok, mint ők, mert ez nem a mi zenénk, de azt gondolom, hogy a cigányság szíve a világon mindenhol ugyanaz. Nagyjából ugyanazok a fájdalmak érték a cigányokat az elmúlt évszázadokban, és ez megmutatkozik minden ország cigány zenéjében. Ezáltal a saját érzéseinket is beletéve elég hitelesen tudjuk előadni ezeket a dalokat. Hogy kiknek ajánljuk a koncertet, azt nem tudnám konkrétan behatárolni. Erre én már láttam időseket és gyerekeket is nagy örömmel táncolni. Aki szereti a műfajt, annak mindenképp ott a helye a koncerten. De nemcsak Gipsy Kings dalokat játszunk, hanem a repertoárunkban vannak saját dalok is. Olyan régi nagy magyar slágerek is, amelyeket feldolgoztunk. Például Kovács Katitól a Hova tűnik el a csillag című dal, ami már szinte egy elfeledett dal, a mai fiatalság annyira nem ismeri. Nagy szeretettel nyúltunk hozzá, és megpróbáltuk zeneileg úgy átformálni, hogy passzoljon hozzánk is és az általunk képviselt zenéhez is, hogy tudjunk vele azonosulni. Azt gondolom, hogy minden ember megtalálja magát benne érzelmileg. 

Fotó: Kleb Attila, Balogh Mária

 A FonóBlogot az NKA és a Halmos Béla program támogatja.