Készítette: Jávorszky Béla Szilárd

A Folkmagazin őszi különkiadásában az idén 30 éves Fonó "háza tájáról" olvashattok történeteket, interjúkat és különböző írásokat - ezekből válogatunk. 

Amikor Lukács József – vagy ahogy mindenki ismeri, Lujó – 1995-ben megalapította a Fonó Budai Zeneházat, akkori cége, az orvoselektronikai profillal működő 77 Elektronika kifejezetten szárnyalt. Ő pedig úgy gondolta, hogy az ott keresett millióit ebbe a nonprofit intézménybe „fekteti be”. Merthogy akkoriban az állam fenntartóként épp kivonult a művelődési házakból, azok egyre jobban amortizálódtak, lepukkantak és ezzel együtt marginalizálódtak. Miközben – még Los Andinos rajongóként – rendszeresen járt a józsefvárosi klubba, meg a közgáz jazzklubba Dresch Mihályt hallgatni. Mindkét helyen meg lehetett fulladni, annyira nem volt se tér, se levegő. Zenekarával, a Los Gringos-szal meg rendszeresen járta az országot, és mindenhol azt látta, mennyire borzasztóak a körülmények. Sőt, egyre borzasztóbbak. Meg azt is, hogy ez a kultúra így meg fog halni. Közben a 77 Elektronika székházába tartva nap mint nap elment a Sztegova utcai málladozó épületegyüttes előtt. Idővel úgy gondolta, tökéletesen alkalmas hely lehetne ennek a kultúrának.

Az idén harmincéves Fonó Budai Zeneház mindmáig megőrizte eredeti küldetését: nagyobbrészt a magyar és határontúli népzenének és néptáncnak nyújt állandó bemutatkozási lehetőséget, kisebbrészt az (etno) jazz és a világzenei irányzatoknak. 

– 2004-2005-ben a Fonó Budai Zeneház átélt egy komoly válságot, de azóta, úgy tűnik, működőképes. Mégha sok minden nem futotta ki magát, amit az induláskor a magad menedzser szemléletével beletettél.

– Hát igen, be kell látnom, egy ilyen intézmény mögé akármilyen gazdaságot teszek, nem tud önfenntartó lenni. Bár csendben megjegyzem, jó példának ott van a BMC, ahol persze erősebb a gasztronómiai rész, meg diverzifikált, de valószínűleg Gőz László is úgy képes önfenntartó lenni, hogy a filmzenéket, amiket fölvesz, meg azt a hatalmas előadótermet profibban hasznosítják, mint mi a stúdiót. Ami nekünk önmagában is veszteséget termelt. Tehát a BMC vagy az A38 Hajó – ahová az állami Petőfi Rádió és Televízió betelepedett – gazdasági példája azért ott lebeg a szemem előtt. 

A Fonó viszont a gazdasági önfenntartást nem tudta megvalósítani, illetve van egy másik tévedésem, hogy egy polgárosodó országban szerintem magának a polgárságnak több felelőssége van a saját kultúrájának a megtartása, megvédése érdekében. Itt a tehetősebb vállalkozói rétegek nagyobb mértékű támogatására is lehet gondolni, de a polgárok önmagukban, a puszta jelenlétükkel is támogathatnák az általuk preferált kultúrát azzal, hogy elmennek és kifizetik a jegyet. A támogatásokat viszont mégiscsak az államtól kell beszedni, mert a polgárság azt gondolja, az állam dolga, hogy a kultúrát fenntartsa. Amikor meg az állam olyan kultúrát tart fenn, amilyet ő akar, akkor meg hőbörög. Szerintem ez ellentmondás, de a társadalom ezen nem lépett túl. És végül az, hogy a Fonónak nem megy annyira jól anyagilag, nem tud olyan produkciókat elhozni, amiket szeretne, az azért van, mert nem állt bele abba a vonalba, hogy az állam éppen mit akar. Ebből a szempontból remek partnerem Horváth László igazgató, még akkor is, ha a habitusa nálamnál darabosabb. Volt, hogy nekem kellett összebékéltetni őt valamelyik állami korifeussal. De a Fonó ma is létezik, és lehet, hogy nem tud kellően nagy ívű programokat megvalósítani, de sikerült függetlennek maradnia, ami önmagában nagy érdem. 

Horváth László kétszer vezette a házat: egyszer rövid ideig még a hőskorban, másrészt az elmúlt tizensok évben. Mi változott benne?  

Sokkal érettebb lett. Az első 15 év, mondjuk úgy, az útkeresésről szólt, sűrű igazgatóváltásokkal, és benne volt a pakliban, hogy ő is csak egy lesz a sok között. De azért 2009-ben újra bizalmat szavaztam neki, és lám, azóta alkalmas vonalat képvisel, egyenesben, 

életben tartja a házat. Más kérdés, hogy anno úgy állapodtunk meg, hogy maximum 10 évig vezeti a házat, közben kineveli az utódját. Ez valahogy nem jött össze. Pedig regnálása elején hozott jelölteket, de ki ezért, ki azért, ki amazért nem vált be, egyikük kezébe sem lehetett volna odaadni a Fonót, úgyhogy Laci beleragadt ebbe a pozícióba. Ami számomra persze kockázatos, mert egyrészt mi lesz, ha egyszer megunja – különösen akkor, amikor gazdasági értelemben szorul a hurok – másrészt ő is öregszik, és önmagában szomorú látni, hogy az ifjúság mennyire nem tud érdemben bekapcsolódni. És most nem azokról az ifjú kollegákról beszélek, akik teszik a Fonóban a dolgukat, hanem azokról, akik a vállukra vennének egy ilyen méretű intézményt.

Pedig hát Ti is voltatok fiatalok.

A Fonót nyitó gárda átlagéletkora harminc alatt volt, a magam harmincnégy évével messze a legöregebbnek számítottam. De most valahogy nem látom az erőt vagy elszántságot az új generációban.

Ők mibe fektetik a pénzüket?

Nem tudom, nem tartom a kapcsolatot a fiatal vállalkozói réteggel. A Fonót, ugye, a mai napig támogatja a 77 Elektronika – a kedvemért –, meg a MOL (ami félig-meddig állami mecenatúra) látott bennünk fantáziát, és – kisebb összegekkel – szponzorált még az állami tulajdonú MFB Bank és a Garantiqa. Az összes többi állami pályázati pénz viszont – huszonpár éve ez velük a bajom – voltaképpen állandó ügyeskedésre késztetik a pályázókat. Hogy mit hová lehet elszámolni. Arra, hogy az intézményben legyen fűtés és világítás, hogy ki legyen takarítva, azaz a ház üzemeljen, arra nem lehet pénzt szerezni. Műsorokra, projektekre igen, de azzal projekt alapon kell elszámolni. De közben mitől működik a ház? Számomra érthetetlen, hogy miért nem lehet elfogadni a működési támogatást, hogy a ház a maga harminc éves tapasztalata alapján dönthessen arról, hogy milyen projektekre mennyit költ. Miközben, mondom, a legjobb az lenne, ha nem kellene az aktuális politikai erőkkel mindig csatákat vívni. Ha azok nem akarnák folyton beletenni a saját elképzeléseiket a kultúrafinanszírozási rendszerbe. És akkor mondhatjuk, igen, mi megfizetjük az adót, abból meg legyen nekünk kultúra. Na de ebbe már végképp ne menjünk bele. A létezési stabilitást mindenesetre szerintem így kellene megoldani, a színvonalat meg azzal a közönséggel, aki ide jár. Akik meg máshova járnak, és más színvonalat vagy kultúrszeletet igényelnek, azok meg azt támogassák a jelenlétükkel, vagy más eszközeikkel. 

Az utóbbi tíz évben nem is kellett mecénásként a Fonóba beleraknod?

Kellett volna, csak nem volt miből. A pénzemet, meg az öcsém pénzét mind beletettem a Prodosoft vállalatirányítási rendszerbe, amit tavaly augusztusban zártam be, mert folyamatosan egy Fonónyi veszteséget termelt. A kütyüiparból kiöregedtem, ezért úgy gondoltam, a tapasztalatomat beleteszem egy igazán jó vállalatirányítási rendszerbe. Ami szerintem valóban remek lett, de annak konjunkturális szakaszából kicsúsztunk. A Covid óta meg nagyon megváltozott a világ, a gazdaság, ami nem kedvezett nekünk. Már három évvel ezelőtt be kellett volna zárni, csak az ember mindig az utolsó pillanatig húzza. Következő nagyot meg már nem akarok dobni. Ez már tök más világ. Csinálják a fiatalok.

Az arányszámokat nézve nagyjából miként áll össze a Fonó éves költségvetése? 

Évente negyvenmilliót visz el a rezsi, hatvanmilliót a bérek, jutalékok. Ami csak a működéshez elég, ezen kívül ott vannak a programok. A bevételnek közel húsz százalékát teszi ki a szponzoráció, negyven százalékát az NKA és egyéb állami támogatás, húsz százaléka a jegyeladásból van, tíz százaléka az egyéb forrásokból, tíz százaléka pedig a kiadói 

tevékenységünkből. Miközben az utóbbi tíz évben én már csak olyan bújtatott támogatásokat tudok adni, mint mondjuk fizettem a ház könyvelőjét, meg a Fonónak nem kell az épületért bérleti díjat fizetni. Ami után egyébként még befizetem az adókat. Legutóbb 2021-ben a Dension leépítése kapcsán egy felszabadult ingatlan eladásából lett pénzem, abból toltam be a házba a klímát (talán harmincötmillió volt), mert annak legalább van látszata. De a napi karbantartást három éve már a Fonó gazdálkodja ki. 

Ma bele mernél vágni egy Utolsó Óra nagyságrendű projektbe?

Az Utolsó Óra a kilencvenes évek végén beláthatónak, finanszírozhatónak tűnt. Ha ma is állna mögöttem egy jól menő vállalat, ugyanúgy belevágnék. De akkor, persze, más időket éltünk. Valószínűleg a végén nem jött ki nullára, de mivel az egész Fonó veszteséges volt, végül is mindegy. A nyereségesség sosem érdekelt. Ahogy azt sem tudom, hogy az elmúlt harminc évben mennyit tettem a Fonóba. Pár évvel ezelőtt a Forbes magazinban írtak rólam egy cikket, ők, ugye, csak a számokból értenek, mondtam nekik valamit, de soha nem mértem, nem is érdekelt. Nyilván ismerem a magam egzisztenciáját, az aktuális vállalkozásom potenciálját, hogy mennyit tudok a megtermelt pénzből eltapsolni. De 2010 óta gyakorlatilag nincs olyan vállalkozásom, ami értelmes mennyiségű pénzt termelt – sőt, inkább a pénzt vitte –, úgyhogy a Fonó támogatása részemről elmaradt, vagy alacsony szintre csökkent.

Horváth Laciékat sarkallom, ahogy fogalmazni szoktam, mit mondtok majd az ötvenéves jubileumon? Nem lehet mindig az Utolsó Órára hivatkozni. Az, hogy Gábor Áron rézágyút öntött, a maga idejében klassz tett volt, de ma nem ebből élünk. Olyat kell ma tenni, ami jelentős és maradandó. A Fonó nyitása óta nagyon megváltozott a világ, ezt nem győzöm hangsúlyozni, de ez különösen az elmúlt tíz évben gyorsult fel. Ma arra próbálom ösztönözni őket – több-kevesebb sikerrel, tehát nem reménytelenül –, hogy igényes színvonalon streameljenek. Már a Covid megmutatta, hogy ez működik, viszont azóta elfogyott a lendület. Miközben ezáltal nem csak egy lokális közösséget tudsz megszólítani, hanem egy sokkal szélesebbet. Mára a világ kiszélesedett. Mi még világzenén vagy rockzenén szocializálódtunk, és alig vártuk, hogy koncert legyen, ma meg ásítasz kettőt, és meghallgatod Frank Zappa 1971-es Fillmore East koncertjét. Mert megteheted.

A globalizmus persze Budapestet is elárasztotta, sok szempontból összement a város, de a Fonó ma is túlságosan kiesik a fősodorból.

Az idők során többször fölmerült a Fonó költözése, de mindig ellene voltam. Nem kell, hogy a Fonó belefeküdjön a szórakoztatóiparba. A Fonóba szándékkal jöjjenek az emberek. Mondják, persze, messze van. Miközben, mondjuk, Londonban minden messze van. Nem tudsz közel lenni semmihez, mert akkora a város.

Ha a már emlegetett BMC-t vagy A38 hajót nézzük, azok ha nem is a centrumban, de viszonylag a városban vannak. Hozzájuk képest a Fonó mindig is külvárosinak számított.

A cigánysor is falu szélén van, mégis mennyi jó muzsikus lakott ott. Egyébként meg mihez képest? Újpestről nézve a BMC is messze van. A belváros nem abból a szempontból érdekes, hogy ott laknak az emberek (mert nem ott laknak), hanem mert oda járnak random szórakozni. Meg persze, koncert is van. De az Operába sem azért járnak az emberek, mert a belvárosban van, hanem azért, mert tudják, hogy ott azt a fajta kultúrát kapják, amire szükségük van. A Fonó ugyanez, csak egy másik szegmensben. Nem gondolom, hogy a Fonó helyzetén javítana, ha bemenne a belvárosba. Sőt, szerintem rontana, mert elkurvulna, és azt kezdené kiszolgálni, ami ott van. Más kérdés, hogy ezt az egyre fogyó érdeklődést ki kell-e szolgálni. Meg hogy a fiatalokat miként kell kiszolgálni: kultúrával vagy hatalmas bulival, ami után összesöpörjük 

az injekciós fecskendőket. Az ezredfordulón a Hangárt azért kellett bezárnunk, mert a Fonó szempontjából működtethetetlen volt. Egyrészt annyi ember fért el ott, aminek a Fonó infrastruktúrája nem felelt meg, másrészt a szélesre nyitott közönség ezt hozta magával. De ma már egy táncháztalálkozós nyitó buli végén is össze kell söpörni a fecskendőket. Ami külön elszomorít. 

A Fonó palettájáról mostanában a világ zenéit – és ezen nem a világzenét értem – hiányolom, de ennek nyilván anyagi okai vannak. Meg a jazzt. Nekem úgy tűnt, hogy tizenöt éve, a válságos időszakban hoztatok egy ilyen cenzúrát, nem?

Nem tudatosan döntöttünk így. Az aktuálisan regnáló igazgatók értelemszerűen meghatározták az arculatot, egy népzenész érdeklődésű vezető idejében nem volt lényeges, hogy milyen jazz programok vannak a házban. Meg ha egy kísérleti jazz koncertet huszonnégyen hallgatták meg, legközelebb már senki nem erőltette. De tudatos profiltisztítás sosem volt –egyszerűen az élet így hozta. Ahogy azt is, hogy a ház programjában túlsúlyba került a magyar népzene. 

Amikor a Fonó 1995 őszén megnyitott, még mindent kellett képviselnie. Azóta szakosodott a piac, és ha, mondjuk, jó jazzt akarsz hallgatni, inkább elmész a BMC-be, a BJC-be vagy a Jedermann Caféba. Meglettek azok a helyek, amelyek jobban tolják a jazzt. Mi meg toljuk a népzenét. Ez szerintem törvényszerű szakosodás, és csak kevés, nagy büdzsével dolgozó intézmény tudja fenntartani az igazi változatosságot, mint mondjuk a Művészetek Palotája vagy a Magyar Zene Háza. 

A Fonó tehát ma a helyén van?

Voltaképpen igen, mert most ez a helye. Ha tudnék jobbat, ösztönözném. Amit mondjuk az utóbbi időben az indíttatásomra megszerveztek, az a hétfői és keddi örömzenélés. Ami ha akarom, bevált, ha akarom, nem. Az Ír session ír mintára készült, de végül is belterjes muzsikálgatás lett belőle. Abból a szempontból jó, hogy legalább teret enged a nem előadói jellegű zenei közösségeknek, de az érdeklődő „közönség” hiányzik. Ezek nem együttesek, vagy előadók, nem is ez a céljuk, de külső érdeklődés hiányában eltompul az egész. És ez igaz a keddi Vonós sessionre is.

Mi lehet az oka ennek a belterjességnek?

Szerintem a Fonó keveset tesz azért, hogy népszerűsítse. Valószínűleg azért, mert ha be kell osztani, hogy mire költ, akkor nem az ingyenes rendezvényét fogja reklámozni. A „zenészek” ráadásul nem azért jönnek, hogy fogyasszanak, hanem hogy muzsikáljanak. Így aztán nincs bevétel, és a büfés inkább hazamenne már. Pedig a közösségépítés nem csak a zenélő közösségre vonatkozik, hanem a hallgató közösségre is, meg a táncolókra. Az ír zenére is igazából táncolni kell. Időnként előkerül egy-egy pár, aki eljár egy reelst vagy jiget, de nem alakul ki valódi közösség. Cserébe sokan játszanak, mondjuk tizenöten, pedig az ír népzenét négy fő is érvényesen megszólaltatja.

A magyarnál is ez van, azt is tánc alá kéne játszani, a hobbistáknak is. Illetve ott mindig van profi hegedűs-brácsás-bőgős. Ettől aztán ez valójában egy iskola vagy tanfolyam. Az elején kértem Porost, hogy néha csináljon úgy, mintha telefonhívása lenne, és menjen ki húsz percre, és nézzük meg, hogy mit tudnak a srácok nélküle. Mert akkor valakinek az élére kell állni a bandának. De ők végigmuzsikálják az egészet, mert „meg vannak fogadva”, ez egy „szolgálat”, de valójában ez a küldetésük is. De mindegy, szerintem így is túlbeszéltem. Nyilván, amikor az ember kitalálja, mindenféle szépet álmodik, miközben a valóság nem olyan. Jó, hogy létezik, de szerintem lehetne sokkal jobb is.

A többi napra egyébként el szoktál járni?

A szerdai táncházakra már nem, nem érzem ott jól magam. A csütörtöki kísérleti estekre időnként eljövök. Meg persze a nagyobb exponált koncertekre, mindegy, milyen napom tartják. 

Még mindig ott laksz a szlovák-magyar határon?

Nem, a csákányházi birtokot a Covid alatt föladtam. Ismét Budapesten élek, de vettem Balatonudvariban egy házat, arrafelé cseperedik két unokám is. Csak hát a csákányházi életet egyrészt nem lehet reprodukálni, másrészt meg, sokszor mondtam már, a világ megváltozott. A szlovák határ túloldalán tulajdonképpen egy baráti Fonót hoztam létre, mindenki nagyon élvezte, ma is sokan emlegetik. De amikor 2022-ben, a Covid vége felé felszámoltam, a törzsvendégek kérték, rendezzünk egy nosztalgia partit, ami létre is jött a Fonóban, a népzenész találkozó mellékrendezvényeként. S bár az első évben a kemény mag eljött, a második évben már ők is alig. A harmadik évben pedig meg sem szerveztem. Megváltozott a világ, vagy megöregedtünk. Ehhez idomulni kell. Valószínűleg etapokban mérem a saját életemet, Csákányházán lezártam egy korszakot, ennyi volt, tizenöt év.

A Fonó meg harminc éves. Miért ragaszkodsz hozzá?

Nem ragaszkodom hozzá, hanem túllépett rajtam. Ha nekem kellene tekerni a Fonót, akkor valószínűleg tizenöt éve bezáródott volna. De a Fonó nem az én cicám. Jó, hogy egykor többet álltam mögötte, többet segítettem, meg többet szóltam abba, hogy mik legyenek. De azért a Fonó eléggé független volt éntőlem is. Bizonyos igazgatóknak több kellett, másoknak kevesebb, de nem én tettem a Fonót olyanná, amilyen. Nekem volt egy vízióm róla, és a sorban érkező igazgatók, meg az odajáró közönség tette ilyenné, amilyen.

Lukács József (LUJÓ) fotó: Barcsik Géza

Szerző: Küttel Dávid

A Folkmagazin már kapható, őszi különkiadásában az idén 30 éves Fonó "háza tájáról" olvashattok történeteket, interjúkat és különböző írásokat - ezekből válogatunk. 

Kocsis Enikő és Fitos Dezső alkotópárossal beszélgettem és bevallom, nagy élmény számomra, hogy ezt az interjút én készíthettem el. Táncos tudásukat 30 éve ámulva nézhetem, színpadi alkotásaik rendre meglepnek, együttesvezetőként pedig azt gondolom, hogy bejegyezték magukat a kortárs színpadi néptánc legjobb társulatainak rangos vezetői névsorába.  

Küttel Dávid: A bevezetőben már elárultam, hogy régóta ismerjük egymást, de fel kell tennem ezt a közhelyes kérdést: Hogyan kezdődött a közös karrieretek és a közös életetek?

Kocsis Enikő: Kb. egy hónap híján együtt kezdtünk el táncolni 1997-ben Zsuráéknál (Zsuráfszky Zoltán), a Budapest Táncegyüttesben. Mi már ekkor ismertük egymást, mert a nyugat-magyarországi régió összetartott. Mindketten dunántúliak vagyunk: én győri, Dezső zalaegerszegi és azért ez a régió eléggé ismerte egymást. Közös táncháztalálkozók, közös bulikban vettünk részt és mindkettőnket tanított Sára Feri meg a Boxos, tehát közösek voltak a mesterek meg az iskola, amin nevelkedtünk, ami Zsuráék műhelyébe fújt minket. Épp ezért mi hamar egymásra találtunk szakmailag, aztán magánéletileg is. 2000 óta együtt vagyunk, együtt létezünk, amiben nagy szerepet játszott a Fonó.

Fitos Dezső: Gyakorlatilag azt kell tudni, hogy 1997-ben kezdődött az Utolsó óra program, ami pontosan abban az évben volt, amikor mi felkerültünk Pestre és Zsura volt a táncos gyűjtések szakmai vezetője. Azt a feladatot kaptuk, hogy a kamerákat kezeljük, segítsük a gyűjtés folyamatát, ami akkoriban azt jelentette, hogy minden szerdán odarobogtunk a Fonóba és szakmai munka végén maradtunk az adatközlőkkel és Ilike néni hajnali kettőkor „hajtott” minket haza a Fonóból. Onnan mentünk dolgozni csütörtök reggel a Budapestbe.

Gyakorlatilag ott laktunk a Fonóban, hiszen az adatközlők - akiket Kelemen Laciék szerveztek – ezeken az alkalmakon ott aludtak a Fonóban, ahol most a társulatunk öltözői vannak. A szakmai munka végeztével velük töltöttük az estéket, éjszakákat és ez meghatározó volt mindkettőnk számára.

3 évig tartott az erdélyi régió felgyűjtése, utána jött Kárpát-alja és a Felvidék és mi az erdélyi részben ott laktunk nonstop. A Fonó onnantól kezdve második otthonunkká vált.

K.E.: Az ember főként nem a próbateremben tanulja meg a táncot, ott elsajátíthatjuk, de azok az élmények, amelyek beépülnek, amik az improvizáció felé visznek, azokat pontosan ezek az alkalmak a „Fonó szerdák” adták, ahol kitáncoltuk magunkat. Akkoriban nem volt Budapesten annyi táncház mint most, így ezt a fajta szabad táncolást ott éreztük meg a legjobban. Akkoriban klubok voltak és ennek a lényege a rendszeresség volt, amiben a kilencvenes évek végén és a kétezres évek elején úttörő szerepet játszott a Fonó.

K.D.: Most is fiatalok vagytok, de ebben az időben nagyon fiatalok voltatok. Mi érintett meg benneteket ennyire az adatközlő zenészek és táncosok előadásmódjában? 

F. D.: Igazából akkor már mi voltunk párszor Erdélyben gyűjteni, de az a rendszeresség, amit ezek a szerdák behoztak az életünkbe, gyakorlatilag azt jelentette, mint most az internet. Hatalmas nagy élmény volt számunkra, hogy kiutazás nélkül ott voltak előttünk az adatközlő zenészek és táncosok.

K.E.: Olyan volt, mintha tálcán felszolgálták volna nekünk ezeknek a kisebb falvaknak a kultúráját. Én is voltam már előtte gyűjtőúton, de ez az intenzitás olyan ablakokat nyitott ki számunkra, amit nem sejtettünk. Ezeken az alkalmakon hétről hétre olyan táncokat ismerhettünk meg, amikről nem is tudtuk, hogy létezik.

K.D.: Aktív táncosként mindketten szólisták voltatok és a mai napig meghatározó személyiségei vagytok ennek a műfajnak. Mit merítettetek azokból a gyűjtésekből, amik a Fonóban zajlottak, illetve az ebből kiinduló erdélyi gyűjtőutakból és mi az, amit használtok ebből a szép formavilágból a mai munkátokban?

K.E.: A gyűjtések nagyon sokat hozzáadnak egy táncos, vagy egy koreográfus szakmai fejlődéséhez, mert például, ha megismered a kalotaszegi táncokat mélyebben, akkor közelebb kerülsz a gyimesi táncok megértéséhez is. Az ember ahogy azt érzi, hogy minél többet tud, annál jobban ráébred arra, mennyi mindent nem tud. A Fonó szerdák azonban nem csak szakmailag vittek minket előrébb, hanem egy közösséget is jelentettek. Azokban az években a meghatározó amatőr és hivatásos együttesek együtt tanultak és szórakoztak ezeken az alkalmakon. Nagyon sok barátunk lett abban az időszakban és ezek a barátságok a mai napig meghatározóak az életünkben.

Pál István Szalonnával is ott ismerkedtünk meg, sőt az édesapjával is! Van erre egy aranyos történetünk: Szalival már jól ismertük egymást és egyszer csak ott volt az édesapja és egy asztalnál ültünk és azt mondtam, hogy hű, de örülök, hogy megismerhetem a Szalonna apukáját. Erre Lajos bácsi (Pál Lajos) fölállt és összevágta a sarkát; hát akkor szeretnék bemutatkozni. Én vagyok Császár Szalonna. Onnantól indult a mi barátságunk, hiszen évekig Szalonnáék muzsikáltak a győri és s szentendrei csapatunknak és Lajos bácsit minden alkalomra hívtuk, mert akkora karakter volt, meg imádtuk a személyiségét ahogyan muzsikált, ahogyan énekelt és ahogyan létezett. 

A Fonó nem csak egy Utolsó óra táncház volt -ahol az ember rengeteget kap- , hanem tényleg olyan tér volt, hogy bementél és az adatközlő zenészeken kívül összetalálkozhattunk a zenekarokkal és a népzenész-társadalommal. Nem véletlenül ott volt évekig a népzenésztalálkozó, és népzenész bál. 

F.D.: A Fonó egy olyan szabad műhely és egyben központ is volt, amely mentes volt a bürokráciától és bármikor tudtál időpontot kérni, hogy próbáljunk, vagy dolgozhassunk, vagy csak bemenjünk egy baráti beszélgetésre, vagy akár egy üzleti megbeszélésre.

Ami pedig ezen túl van az a fejemben maradt meg, egy jegyzőkönyvhalom, amit nem írtam le, de bármikor vissza tudok nyúlni hozzá és meríthetek belőle. Pontosan tudom, hogy például a mostani műsorunkhoz kellett egy anyag, amiről eszembe jutott, hogy itt volt egy gyergyói Damuki, amit nem láttam azóta sem, de úgy nézett ki, mint egy gurál tánc gyimesivel keverve és moldvaival eltáncolva. Emlékeztem rá, megszereztem a felvételeket és ez is azt bizonyítja, hogy van mihez nyúlni a mai napig abból az öt évből, amit akkor vettünk fel.

K.E.: Tehát a jelenlegi társulatunk új bemutatójához 2025-ben a 97-es gyűjtéshez nyúlunk vissza, mert Dezső emlékeiben megmaradt, hogy ott volt egy jó tánc. A közel 30 évvel ezelőtt megélt Fonós időszak a mai napig hatást gyakorol a mostani művészetünkre.

K.D.: Veletek kapcsolatban és néhány kortársunkkal az az érzésem, hogy a Fonóban elindult Utolsó óra sorozat valaminek az első órája, vagy talán a kezdete volt. Számomra biztos...

F.D.: Tudod, amikor visszahív a hely! A Hely! Muszáj ott legyél, mert valahogy ott érezted magadat jól mindig. Ezért is gondoltuk, hogy ide kellene visszamenni, mert itt mindig nagyon jó volt.

K.E.: A mostani időszakot azért megelőzte, hogy a hivatásos táncosi létünk mellett folyamatosan megjelenhettünk a Fonóban az aktuális amatőr együttesekkel, illetve a táncos, szólista pályafutásunk mellett visszajártunk táncoktatóként. Mondhatni, hogy ezeket a Fonós szerdákat az Utolsó óra után Dobi Gabi közreműködésével úgy alakítottuk ki, hogy az alkalmak ne csak a tánctanításról szóljanak, hanem mélyebben megismerhesse a közönség a táncanyagokat. Az volt a célunk, hogy egy anyagot ne csak a tánc szemszögéből ismerjen meg a közönség, hanem legyen mód énektanításra és a tájegység alaposabb megismerésére is.

F.D.: Annak idején mi indítottuk el, hogy minden kurzus végén legyen egy „gála”, ahová az anyagi lehetőségeknek megfelelően hívtunk adatközlő zenészeket és táncosokat.

K.E.: Ennek az volt a címe, hogy Utolsó óra táncházak. Ilyen és ehhez hasonló koncepció annak idején még Budapesten nem volt. Ekkor indult az a koncepció is, hogy legyen egy kezdő és egy haladó csoport és a kezdetektől rengetegen vettek részt ezeken az alkalmakon.

Nyilván nem tudtunk mindig mi ott lenni, de minden esetben megszólítottuk azokat a táncmestereket, akik ezekkel az anyagokkal elmélyültebben foglalkoztak.

K.D.: Milyen érzés most Nektek itt a Fonóban a saját társulatotokkal dolgozni? Minden nap ide jártok munkába, itt képzitek a fiatalokat, akiket ti hívtatok meg egy alkotómunkára, itt építitek azt a társulatot, aminek névadója Deske.

K.E.: Otthon érezzük magunkat. Hivatásos táncegyüttesként kellett találjunk egy próba helyet, ahol nyugodtan dolgozhatunk, erre Horváth Laci nyitott volt. Annak idején megszűnt a Budapest Táncegyüttes és 2020 tájékán úgy éreztük, hogy újra szükség van egy kisebb kísérletezőbb társulatra a három „giga” hivatásos együttes mellett. Így jött létre a Fitos Dezső Társulat 2022 márciusában és költöztünk be a Fonóba. 

F.D.: ...kialakítottuk magunknak a tánctermet, lepadlóztuk, aztán megkaptuk az alagsori irodákat, amit a társulattal közösen felújítottunk és kialakítottuk az öltözőket. Lukács József alapító, tulajdonos pozitív hozzáállása miatt még raktárhelyiségeket is kaptunk a Fonó udvarán, ahol tárolhatjuk a jelmezeinket. 

K.E.: Szűkösen vagyunk, de azt gondolom remek körülmények között tudunk alkotni.

K.D.: És a jövő??

K.E.: A gyerektáncház, illetve a gyermekcsoportok. Ez utóbbit néhány éve indítottuk és szerencsére idén szeptemberben újra elindulunk és lehet, hogy immár két korosztállyal. 

A méltán nagysikerű kamasztáncház mellett pedig arra gondoltunk, hogy úgy tudunk elérni minden korosztályt, ha beindítunk egy gyermektáncházat is, ami rendszeresen csatlakozik a Kuczera Barbara által vezetett kamasztáncházhoz. 

F.D.: Ennek a kezdeményezésnek a lényege a hiánypótlás, ahol a gyerekekkel a családok havi rendszerességgel jöhetnek és egy-egy tematikára felfűzve, táncolhatnak, énekelhetnek, játszhatnak velünk. Ebben Paár Julcsi és többnyire a Bazseva zenekar segít minket. Ez az alkalom remek lehetőség arra is, hogy lássák a gyerekek ennek a folytonosságát, hogy kamaszkorban is van itt erre lehetőség majd csatlakozni! A gyakorlatban ez úgy alakult, hogy mielőtt a kamaszok megérkeznek a kicsinyek is táncházi élményt kapnak közösen a szüleikkel, aztán egy pár órát maradhatnak a kamaszokkal és így kedvet kaphatnak a néptánc és a népzene magasabb szintű tanulásához, megismeréséhez.

K.D.: A beszélgetésünk kezdete óta azt érzem, hogy Ti jó helyen vagytok. A Fitos Dezső Társulat hazatalált...

K.E.: A kezdetektől úgy éreztük, hogy mi annyira nyitottak vagyunk új, innovatív irányzatokra a kortárs néptáncban, ahogy a Fonó, illetve Laci is nyitott a zenében...

Amikor kimegyünk egy szünetre, akkor általában minőségi művész emberekkel találkozunk és ez is inspiráló. Ezekkel az emberekkel jó találkozni a hétköznapokon.

F.D.: A Fonó csapatával megvan a kölcsönös bizalom, szeretet és tisztesség és ebben a környezetben könnyű alkotni.

Az Elán (azóta BashElán) első lemeze, az Agile, nagy kedvencem. Írtam Róluk anno a Fonó blogra. Ajánlom ezúton is újra a debütáló albumot is. Az a stílus hozzám még közelebb áll, mint az új lemez anyaga, viszont a Titkon kiadvánnyal egyértelműen elindult a csapat a nagyszínpadok felé, és a következő 5-10 évben (reméljük még tovább) megkerülhetetlenek lesznek a nagyobb világzenei, népzenei fesztiválokon, hazánkban és a régióban (remélhetőleg még messzebb). 2025-ben elnyerték a Fonó felfedezettje díjat. Egy megerősítéssel több a fiatal csapatnak, hogy jó az irány, amerre elindultak. Ez egyértelmű. Ami különleges a BashElánban, hogy már nagyon régen éreztem egy fiatal zenekarnál azt amit Náluk, hogy meghatározó tényező lesznek, lehetnek az elkövetkező időszakban. Olyanok, mint Lajkó Félix és az épp aktuális zenekara, projektje, vagy mondjuk a Cimbaliband, akár éppen a Parno Graszt. Az út hosszú, de ha ilyen léptekkel haladnak, bejárható. 

A formáció 2022-ben alakult és 2025-re megérkezett második stúdiólemezük, a Titkon. A Herédi Zsombor (harmonika) által alapított szupercsapat tehetséges és ismert fiatal népzenészekből áll. A tagok már régebbről ismerik egymást. Innen érezhetjük úgy hogy a kiadvány nagyon jó, vidám, fiatalosan lendületes életérzést, világot közvetít. Az első dallal (Lautár áramlat) in medias res indít, egyből a közepébe csap a banda. Azonnal kapunk egy dallamvilágban, ritmikában, szólókban gazdag egyveleget. A változatos, lendületes dallam- és ritmusvilág végigkíséri az egész anyagot. Van itt minden: balkán zene, úgymint a Kolo vagy a Makedón c. szerzemények. Nagyon jó, hogy az instrumentális dalok mellé vokállal tarkított népdalok, nóták feldolgozásai is felkerültek a nagylemezre. Egy kellemes énekhang általában sokat “segít” abban, hogy egy zenei anyag kellően szórakoztató legyen. A Titkon sikeréhez már a hangszeres muzsika is elegendő lenne, de énekkel még jobbak, szórakoztatóbbak a darabok. Már csak azért is mert, ahogy a zenekar tagjai a hangszereikkel, az énekesnő Vrencsán Anita is nagyon lazán „muzsikál” énekhangjával. Semmi túlzás, semmi mesterkéltség. Nagyon jó az elosztás az instrumentális szólistákat, szólókat tekintve is. Mindegyik tag kellően megmutatkozhat, mi pedig mindeközben jól szórakozunk. Ha épp nem Zsombor ujjai szaladgálnak lazán a harmonikán, akkor Babcsán Bence szaxofonja lép elő valami igazán ütős melódiával, vagy éppen Csapodi Tádé ízes hegedűdallamai kényeztetik füleinket. Tarkítja mindezt Horváth Áron remekbe szabott cimbalomjátéka. Ő helyenként gitározik is a lemezen. A megfelelő alap, harmónia, ritmus ugyanolyan fontos, mint a szólisták “szárnyalása”. Erről Lakatos Dávid (nagybőgő) és Könczei Bálint (brácsa, dob) gondoskodnak. 

Amit mindenképp kiemelnék még, a könnyed virtuóz játék mellett, az a hangulat.  Sikerült úgy összeállítani egy stúdiólemezt, hogy azt hallgatva olyan érzésünk van, mintha egy buliban lennénk, koncerten, vagy akár táncházban. A dalok, dallamok nagyon jó érzékkel összeválogatottak, összerakottak. Nem elcsépelt, agyonhallgatott műveket dolgoztak fel, gondoltak újra a fiatal titánok. Ehelyett olyan muzsikákat „poroltak le”, amelyek egyből a kedvenceink lehetnek, hallhattuk már itt-ott őket, mégsem „túljátszottak”. Fogyasztható anyag mindenki számára, nem csak a népzene-, világzene-kedvelők körében fog elterjedni. Bizonyíték arra, hogy lehet valami egyszerre szórakoztató és magas színvonalú.

A lemezborító hasonlóan szellemes, mint a korongon található muzsika. Egy vélhetően soha el nem készülő, örökké épülő villát ábrázol, amely egy olyan tájegység meghatározó építménye, melynek muzsikáját sokan nagyon szeretjük! Csak így tovább, sok sikert!

Csapattagok: Herédi Zsombor - harmonika, Vrencsán Anita - ének, Horváth Áron - cimbalom, gitár, Lakatos Dávid -nagybőgő, Babcsán Bence - szaxofon, Csapodi Tádé - hegedű, Könczei Bálint - brácsa, dob

A lemez elérhető:

Youtube-on »» 

Spotify-on »» 

A Folkmagazin már kapható, őszi különkiadásában az idén 30 éves Fonó "háza tájáról" olvashattok történeteket, interjúkat és különböző írásokat - ezekből válogatunk. 

Berecz Istvánt a táncházmozgalom egyik legelevenebb figurájaként ismerik a népi kultúra valamely ága iránt elköteleződők: táncosként, énekesként és a Fonó művészeti vezetőjeként is hiteles és kreatív, ugyanakkor nyitott és 21. századi módon viszonyul a hagyományos kultúrához. Nem csak a színpadon, nyilvánosság előtt, de a hétköznapokban is sugárzik belőle  elődei, illetve a népi kultúra autentikus mestereinek értékei iránti tisztelet. A táncházmozgalom második generációjának képviselője, a Fölszállott a páva első szériájának nyertese, Berecz István sok szálon kötődik a Fonóhoz, de nem csak munkájából adódóan.

Milyen szálak kötnek téged a Fonóhoz? Miként lettél te a Fonó művészeti vezetője? 

A jogi egyetem záróvizsgáival pingpongoztam, és próbáltam magamnak azt hazudni, hogy majd jól áll az öltöny napi 12 órában, amikor a Fölszállott a páva (a legnagyobb Kárpát -medencei népművészeti tehetségkutató seregszemle) lezajlott. Az akkori nagy figyelem dobott nekem két mentőövet, hogy engem a jogtól, a jogot pedig tőlem megmentette: Vidnyánszky Attila elhívott János vitézt koreografálni, Horváth Laci pedig a Fonóba, művészeti vezetősködni. A Fonó azelőtt szép mulatságok, találkozások helyszíne volt számomra, végigpalatkaizott éjszakák utáni transzcendens napfelkelték, végtelen nótázásokkal kirakva. Aztán – szinte ugyanezt, de azért néha a szervezéssel, házigazdasággal járó szép vagy kevésbé lírai feladatokkal tarkítva. De – egyrészt –  az apró részletekben való elveszni nem akarás férfias jelensége miatt, másrészt a csodálatos és alapos kolleginák, kiváltképp Kubinyi Julcsi, most pedig Zolnai Sári alapos és precíz segítsége mellett nem mondható, hogy nálam a munka száraz része agyonnyomta volna a katarzist. 

Fotó: Emmer László

Mi az, amit a leginkább szeretsz a Fonóban?

A Fonó az a tér, ahol otthon érzi magát a hagyományos műveltség. Ebben a térben nem nyom agyon a technika, a digitális világ, nem kell feszengeni, nem kell egymás trikójának a márkajelzését lesni. Alkalmas arra, hogy ember és ember boldog legyen egymással táncban, zenében. A befogadószám miatt nem kell kompromisszumokat kötni, mainstreamet beiktatni, hanem maradhatunk a szerves és igényes kultúránál. 

Idézz fel egy-kettőt életed legemlékezetesebb pillanataiból, amelyek egyértelműen a Fonóhoz kötődnek!

Pásztornapok, gyimesi napok – ha mesterek érkeztek, mindig ünnep volt. Friss levegőt hoztak magukkal a városba, üdítő, tartalmas, magas életet. Vagy Parvathy Baul indiai énekes koncertjei, vagy akár a tuvai torokénekesek időtlen énekei. Vagy a sok órás közös éneklés a buzai asszonyokkal, vagy mulatás a Parno Graszttal koncert után még órákig a kis színpadra zsúfolódva. Zenére megnyílt emberek vallomásai, szilveszter éjféli Himnusz éneklés megközelítőleg ezer torokból. Pásztormulatság  a pult előtt a szűrben mulató Csinos Molnár Imrével, édesapja börtönéveit balladában megéneklő Árvai Sándor juhásszal, a gyimesi estek Sára Ferivel, Ordasokkal, véget nem érő estek Csipásékkal, a csávásiakkal. Megszámlálhatatlan szép és emberi élmény. Mert ebben a térben közel van egymáshoz előadó és befogadó, itt megüt az énekben, táncban vagy zenében kifejezett vallomás. 

Fotó: Szőke Péter

Milyennek látod a jövőt, hogyan tovább? Mik a személyes terveid, elképzeléseid a Fonó kapcsán? 

A hamisítatlan és feldolgozatlan népzene és tánc szerelmeseként minél több olyan estet szeretnék szervezni, ahol a még ma élő mesterek megmutatkozhatnak, és ahol a fiatal generáció ezáltal ihletődhet – minél több olyan estet, napot, ahol ennek a népnek, és a velünk együtt élő népeknek, nemzetiségeknek vagy távoli kultúráknak a zenei szépségei, szenvedélye, táncos szilajsága, ereje megmutatkozhat. Ahol a városi ember is találkozhat ezzel, és nem csak mint egy letűnő világ atlantiszát nézheti meg, hanem együtt lüktethet, doboghat vele. Ezenkívül szeretném, ha a színháznak új teret kereső, vagy aziránt is fogékony barátok is hozhatnának az ő egyetemes műveltségükből egy-két lelki táplálékra valót nekünk is, mert színház és táncház gyümölcsöző találkozás tud lenni. 

Milyen jókívánságot fogalmaznál meg a 30. évét ünneplő Fonó számára?

Még sok találkozásban, katarzisban bőséges esztendőt, és olyan megújulási kedvet, lehetőséget, amely nem megy 30 év értékeinek rovására. 

(Varga Veronika)

Fotó: Szőke Péter

A Folkmagazin már kapható, őszi különkiadásában az idén 30 éves Fonó "háza tájáról" olvashattok történeteket, interjúkat és különböző írásokat - ezekből válogatunk. 

30 éve gazdagítja a világ zenei örökségét a Fonó. Ez idő alatt több száz lemez került forgalomba a jól ismert logoval. Megkértek, kiválasztottam közülük tízet, hogy szubjektív ajánlót írjak róluk.  Olyan albumokat vettem elő, amelyek talán kevesebb figyelmet kaptak, vagy régen jelentek meg és talán kicsit el is lettek felejtve. Nem volt szempont, hogy kaptak-e valamilyen hazai vagy nemzetközi díjat, mennyire népszerűek és az sem befolyásolt, hogy milyen stílust, műfajt képviselnek. A sajtójelenlét végképp nem volt releváns, mert a Fonó rétegzenékben utazik (nép-világzene, jazz, etno-jazz), a kiadványok publicitása is ehhez mérhető. Jó nagy halmazból jött ki ez a tíz album. Időről, időre előkerülnek és mindig meg tudnak lepni az addig rejtett újabb rétegekkel. Remélem, hogy mást is. 

Fonó Zenekar – Hateha! - Hungarian Dance House Music (Táncházi Slágerek) (2009)

A zenekar 1997 óta létezett. Nevük egyrészt utal a közösségi élet fontos színterére Erdélyben, másrészt a főváros egyik máig létező független intézményére, ami egyszerre koncerthelyszín, lemezkiadó és agora. Ez a Fonó Budai Zeneház, ahol a Fonó Zenekar akkoriban sűrűn megfordult. A koncepció egyszerű volt: megidézni a 80-as, 90-es évek fővárosi táncházainak hangulatát. Akkoriban még nem falvakra, „szegekre” bontott rendeket húztak, hanem 3-4 nagyobb tájegység zenéjére táncoltak a városi fiatalok. Kezdődött a székivel, majd változóan vagy dunántúli vagy kalotaszegi vagy moldvai vagy gyimesi rendek következtek és általában a mezőségi zárta a 4-5 órás alkalmakat.
A három legnépszerűbb, az erdélyi hagyományra fókuszáló klasszikus táncrend hallható a lemezen: széki, kalotaszegi, mezőségi. Végül egy Hajnalival zárják a szettet.  A felvétel abszolút élő, minden be lett mikrofonozva, lehet hallani és érezni a teret. Nem a számítógépes utómunka hozta össze, nem a potmétereket tekergették kopásig a stúdióban, nagyjából egy az egyben került a lemezre a produkció. Hallani a hibákat, a jóféle koszt, dögös a hangzás. Ugyanúgy betalál, magával ragad engem, mint pl. a Rolling Stones korai koncertalbuma, a Get Yer Ya-Ya’s out. A zenéből áradó erő és lendület majd kidobja a lejátszóból a CD-t. Akiket pedig hallani lehet a 66 perces anyagon: Navratil Andrea, Berecz András, Agócs Gergely, Papp László, Szentkereszty Judit, a Vándor Vokál (Farkas Tünde, Izsák Katalin, Szluka Judit) énekeltek, illetve vokáloztak. Kürtösi Zsolt bőgőzött, D. Tóth Sándor brácsázott, Gombai Tamás és Pál István "Szalonna" hegedült. 

(Jávorszky Béla Szilárd)

A lemez meghallgatható a Spotify-on itt »»

és a Youtube-on itt »»