A Folkmagazin 2025 őszi különkiadása a 30 éves Fonó "háza tájáról" közölt történeteket, interjúkat és különböző írásokat - ezekből válogatunk most a Fonó-blogon. 

30 éve gazdagítja a világ zenei örökségét a Fonó. Ez idő alatt több száz lemez került forgalomba a jól ismert logóval. Megkértek, kiválasztottam közülük tízet, hogy szubjektív ajánlót írjak róluk.  Olyan albumokat vettem elő, amelyek talán kevesebb figyelmet kaptak, vagy régen jelentek meg és talán kicsit el is lettek felejtve. Nem volt szempont, hogy kaptak-e valamilyen hazai vagy nemzetközi díjat, mennyire népszerűek és az sem befolyásolt, hogy milyen stílust, műfajt képviselnek. A sajtójelenlét végképp nem volt releváns, mert a Fonó rétegzenékben utazik (nép-világzene, jazz, etno-jazz), a kiadványok publicitása is ehhez mérhető. Jó nagy halmazból jött ki ez a tíz album. Időről, időre előkerülnek és mindig meg tudnak lepni az addig rejtett újabb rétegekkel. Remélem, hogy mást is.

A lemezek mindegyike megtalálható a Spotify-on.

Fonó Zenekar – Hateha! - Hungarian Dance House Music (Táncházi Slágerek) (2009)

A zenekar 1997 óta létezett. Nevük egyrészt utal a közösségi élet fontos színterére Erdélyben, másrészt a főváros egyik máig létező független intézményére, ami egyszerre koncerthelyszín, lemezkiadó és agora. Ez a Fonó Budai Zeneház, ahol a Fonó Zenekar akkoriban sűrűn megfordult. A koncepció egyszerű volt: megidézni a 80-as, 90-es évek fővárosi táncházainak hangulatát. Akkoriban még nem falvakra, „szegekre” bontott rendeket húztak, hanem 3-4 nagyobb tájegység zenéjére táncoltak a városi fiatalok. Kezdődött a székivel, majd változóan vagy dunántúli vagy kalotaszegi vagy moldvai vagy gyimesi rendek következtek és általában a mezőségi zárta a 4-5 órás alkalmakat.
A három legnépszerűbb, az erdélyi hagyományra fókuszáló klasszikus táncrend hallható a lemezen: széki, kalotaszegi, mezőségi. Végül egy Hajnalival zárják a settet.  A felvétel abszolút élő, minden be lett mikrofonozva, lehet hallani és érzeni a teret. Nem a számítógépes utómunka hozta össze, nem a potmétereket tekergették kopásig a stúdióban, nagyjából egy az egyben került a lemezre a produkció. Hallani a hibákat, a jóféle koszt, dögös a hangzás. Ugyanúgy betalál, magával ragad engem, mint pl. a Rolling Stones korai koncertalbuma, a Get Yer Ya-Ya’s out. A zenéből áradó erő és lendület majd kidobja a lejátszóból a CD-t. Akiket pedig hallani lehet a 66 perces anyagon: Navratil Andrea, Berecz András, Agócs Gergely, Papp László, Szentkereszty Judit, a Vándor Vokál (Farkas Tünde, Izsák Katalin, Szluka Judit) énekeltek, illetve vokáloztak. Kürtösi Zsolt bőgőzött, D. Tóth Sándor brácsázott, Gombai Tamás és Pál István "Szalonna" hegedült. Spotify »»

Magyarpalatkai Banda: Palatkaiak a Fonóban 2002-2003: Kodoba Márton emlékére (2009)

Erdélyben számos híres zenész és zenészdinasztia létezett. Egyike és talán a leghíresebb, legkedveltebb a Kodobáéké. Nehéz volt az 50-es évektől olyan Kodobával találkozni a környéken, aki nem zenész volt. A Magyarpalatkai Banda erdélyi vonószenekaron belül apáról fiúra öröklődött a zenei utánpótlás, itt együtt játszottak a gyerekek a szülőkkel és a nagybácsikkal. A nyolcvanas években állt fel a “klasszikus” palatkai zenekar, ahol a két prímás Kodoba Márton és Kodoba Béla voltak a fix emberek, a brácsások és a bőgősök pedig mindig változtak körülöttük. Legtöbbször két hegedű, két brácsa, bőgő volt a felállás, ez adta meg a semmivel sem összetéveszthető „palatkai soundot”. Kodoba Márton, Béla halála után fiát, Kodoba Florint vette be a zenekarba. Sajátjuk volt a mezőségi magyarok, románok és cigányok repertoárja egyaránt. A Magyarpalatkai Bandának 10 éven át volt táncházuk a Fonóban.  A 2002-2003-as utolsó két év felvételeiből válogatták ki a dupla lemez anyagát, amelyeket nyers, rusztikus hangzás. A két lemezt időben kimaxolták, hisz mindkét korong közel 90 perces. A legnehezebb feladat az lehetett, hogy mit hagyjanak ki. Nincs stúdiómaszat, autentika az utolsó hangig, nagyon vagányul. A sors szomorú fintora, hogy a legendás prímás, Koboba Márton röviddel a felvételeket követően hunyt el. Így lett az album tiszteletadás egy korszak meghatározó muzsikusa előtt. A felvételeken Kodoba Márton és Kodoba Flórin hegedűn, Moldován István és Kodoba Lőrinc brácsán, Kovács „Puki” István bőgőn muzsikált. Hallgasd meg »»

Dezső Tóni, Szabó Enikő, Gary Lucas: Pearly Clouds (2018)

Ezt a sajnálatosan alulértékelt és rövid utat bejárt produkciót sikertelenül „dobozolták” avantgarde-folknak, kísérleti folknak, világzenének és még sorolhatnám, mert kilóg mindenhonnan.
Ez a Pearly Clouds. A story a Budapest Jazz Clubból indult. A New-York-i gitáros Gary Lucas itt kívánta eljátszani Jeff Buckleyval közös szerzeményét a Grace-t. Dezső Toni ismerte Szabó Enikőt, aki szívesen vállalta a felkérést. A koncertet követően - ahol egy magyar népdalra is improvizáltak, ha már összejöttek – kezdtek a közös munkán gondolkozni és dolgozni. Érdemes egy kört futni a tagok közötti kapcsolódásra és a zenei közegekre, ahonnan jöttek. Dezső Tóni az újvidéki avantgarde jazz szcénában szocializálódott, éveken át játszott a Tudósok zenekarral, valamint több kísérleti formációban megmutatta magát. Gary Lucas - aki a Greenwich Village kísérletező, pezsgő zenei és szellemi közegéből indult - többek között dolgozott Peter Hammillel, Jeff Buckleyval, Nick Cavel, John Zornnal, éveken át játszott a Captain Beefhearttel. Szabó Enikő az Ötvös együttesben és Szabó Enikő és zenekarában népdalénekesként mutatkozott be, tagja volt a régi zenét játszó Tabulatúra formációnak és Dunakanyar számos izgalmas alter zenekarának egyikében a Sajnosbatárban is szólista. A bonyolultnak tűnő viszonyok, más irányból érkező zenészek, izgalmas zenei hatások kapcsolódása teszi utánozhatatlanná a produkciót. Gyönyörűen elénekelt széki, kalotaszegi, széki, somogyi, moldvai népdalok csúsznak össze a minimalista akkordokkal, az improvizációval, blues körökkel, countryval, a free-jazzel és a pszichedeliával. A szabad alkotó szellem, a határok bátor átlépése, a népdalok végtelen tisztelete emeli égig az albumot. A lemez bármelyik stílust kedvelőt kilöki a komfortzónájából, amivel mindenki csak nyer, mert egészen különleges zenét kap cserébe, de inkább ajándékba. „Az elnevezést Enikő és én ajánlottuk Garynek, szerettünk volna egy egyedien szép, a zenénket valamelyest szimbolizáló nevet adni, ami ugyanakkor kissé megfoghatatlan, rejtelmes és légies.” (Dezső Tóni, Recorder 2015). Ennél kifejezőbb elnevezést nem is találhattak volna. Akkoriban szó volt még egy lemezről, aztán valahogy elmaradt. Annál értékesebb ez a hazai és nemzetközi viszonylatban is egyedi ének, gitár és szaxofon felállású alkotás. Spoty-n »»

Erdőfű Népi Kamarazenekar - Erdőfű Népi Kamarazenekar (2020)

A lemez 2020-ben jelent meg, bár a zenekar jóval előtte táncházak állandó házigazdája volt pl.a Szimplában és a Rácskertben. Várható volt a lemez, ami nem egy megszokott népzenei lemez lett. Már az elnevezésükben is jelzik, hogy itt valami egész másról van szó. 12 zenész játszik az albumon, van olyan felvétel, ahol mindannyian muzsikálnak. Inkább közös alkotói gondolat mentén együtt dolgozó baráti és egy korosztályhoz tartozó közösség kiadványa. (Több hasonló példát láttunk itthon és külföldön: amerikai jazz zenészek a 60-as években, a svéd filmesek Dogma mozgalma, a brazil Tropicália, illetve itthonról az egykori az Orfeo Csoport és napjainkban a JazzaJ közössége). Mindez hallható a játékon, a dalok kiválasztásánál, a megközelítésben. A kortárs és múlt keveredik már az elnevezésben is. Erdőfű régen a tisztást jelentette az erdőben. A felvételek átfogó képet ad a Kárpát-medencei népzene sokszínűségéről. Hallható pl. gyergyócsomafalvi, magyarnádasdi, krasznaközi zsidó nóta, alföldi a kiskunsági népdalgyűjteményből, bodrogközi összeállítás. Magyarpalatkai keserves, szökős és sűrű csárdásnak külön története van. Eredetileg egyik mesterükkel, Kodoba Flórinnal akarták rögzíteni ezt a mezőségi összeállítást, de közbe jött a COVID világjárvány. Florin „szakrétőként” volt jelen a lemezen, mert telefonon keresztül „súgta” a csujogatások és a dal szövegeit. Jól súlyozott, több, eddig nem nagyon hallott, ritkaságot tartalmazó friss debütáló album. Arra is figyeltek, hogy ne játszák túl és izgalmas hangszeres felállásokat, egyéni játékmódokat mutassanak. Az együttes magja az egykori Buda Folk Band tag, Éri Márton, Maruzsenszki Andor (ex Fondor Zenekar), valamint a Góbé egykori prímása Kiss B. Ádám és Éri Kati. Kalász Mátéval, Halmos Attilával, Kaszap Atillával, Kerékgyártó Gergővel, Zimber Ferenccel, Bede Péterrel, Király Tamással és Salamon Somával bővültek kamarazenekarrá. Hallgasd »»

Cimbalom Brothers - Testvériség/Brotherhood (2018)

Ezen a rendkívül szórakoztató, zeneileg nagyon magas színvonalú albumon számos, látszólag távoli alkatrészt illeszt össze. Történetük 2013-ban indult, mikor egy Unger Balázs az általa szervezett cimbalmos találkozón megismerkedett Lisztes Jenővel. Összehaverkodtak, jammelgetek, amit mindketten felettébb élveztek. Nem akartak a duó felállásban leragadni, érezték, hogy még mások is elférnének mellettük. Lisztes Jenő, (Roby Lakatos együttesének állandó cimbalmosa), a klasszikus magyar cigányzenét és a jazzt hozta a közösbe. Unger Balázs a Cimbaliband vezetője és cimbalmosa, az autentikus magyar népzenét és a Balkán hagyományait tette mellé. Unger Balázs elhívta testvérét, Unger Gergőt (gitár, koboz, tambura) és Lisztes Jenő öccsével, Lisztes Lászlóval (nagybőgő, basszusgitár) alakult ki a végleges zenekar. A quartet olyan szerzőket idéz, mint Joseph Moskowitz, Liszt Ferenc, Django Reinhardt, Rácz Aladár vagy Toni Iordace. Művészi alázatot bemutató tisztelgés mesterek előtt. Évszázadok kultúráját, a roma, a zsidó, a Balkán és Közép-Európa hagyományát bontják ki, közelítik az első hangtól az utolsóig kiváló ívű albumon. A produkció dinamizmusával, a zene szabad, helyenként örömzenébe hajló áramlásával nyújt felejthetetlen élményt. Az album a megjelenést követően felkerült a World Music Charts nemzetközi világzenei toplistája, valamint a Transglobal World Music Charts legjobbjai közé egyaránt. Az együttest 2020-ben Songlines Music Awards, Best Group kategóriában került a négy jelölt közé. Hallgasd »»

Vaszi Levente - Vrencsán Anita (kíséri A Zúgató Zenekar, közreműködik Timár Erika) – Gyimesvölgyi népzene Kostelekről (2019)

A táncházak és részben a lemezkiadás mostohagyermeke a gyimesi zene. Érdemtelenül, kevés hagyomány ennyire sokszínű, vad, puritán, ősi erőt áraszt, minimalista hangszerhasználattal. A gyimesi zenéhez hasonlóan nem kapott kellő figyelmet Vaszi Levente és Vrencsán Anita kiváló autentikus lemeze és az előadóik sem. Pedig jóval többet érdemelnének.
A kosteleki születésű Vrencsán Anita – még kislányként - a 2014-es Fölszállott a páva népi tehetségkutató versenyének döntőse volt. Akkor szellemes megjegyzése szállóigévé vált: “Nem kell nekem púder, én eredeti csángó vagyok”. Nem csak a bon motja miatt volt emlékezetes a fellépése, hanem tiszta, gyönyörű hangja okán is. Szellemesége, hangja mit sem változott az eltelt évek alatt. Hangja nem csak ezen a lemezen hallható. Szólistája az Elán zenekarnak, valamint állandó vendége a Csángállónak. Tavaly a Magyar Zene Házában a lengyel Kapela Maliszów-al közös koncerten lépett fel Lukács Istvánnal és Simon Zsolttal (Zerkula Zenekar) és Dresch Mihállyal. Ott is úgy énekelt, hogy a lengyel zenészek kezéből kiesett a hangszer az ámulattól, de még Drescht is el tudta „varázsolni”. A Vaszi Levente, a lemez másik szólistája - aki a Fölszállott a páva közönségdíjasa volt - mindennapokban hagyományőrző magyar-földrajz szakos tanára volt Anitának a kosteleki iskolában.
2019-ben jelent meg Vaszi Levente és Vrencsán Anita lemeze, amin szülőfalujuk, Kostelek hagyományos zenéjét mutatják be. Nem kellett sokat gondolkozniuk, keresgélniük, hogy mit rögzítsenek, hisz ebbe a kultúrába születtek bele, ami a földrajzi elzártsága miatt nagyjából megmaradt eredeti formájában. Az album összes előadója hordozza a Gyimes archaikus, falusi életformáját és kultúráját, szinte térpéként lehet használni. A felvételeken közreműködnek Timár Erika és a kosteleki Zúgató Zenekar fiatal zenészeit, (Vrencsán Dávid, Váta Gábor, Kiss Árpád). Ez az első kosteleki album. Spotify »»

Terra Profonda - For the sake of the mountains (2019)

A Terra Profanda második lemezével tovább mélyítette a csak rájuk jellemző stílust, amit nem lehet skatulyázni.  Interjúik során, ha arról kérdezték őket, hogy milyen zenét játszanak mindig kitértek a kérdés elől. Hatásokról nyilván lehet beszélni, inspiráció van bőven. Tom Waitstől, Vinicio Caposselától, a Giant Sandtől, 16 Horsepowertől, Wovenhandtől, a blueson, a népzenék jelenlétén át, a jazzig, a szabad improvizációig sok minden megtalálható, de még van ezer megnevezhetetlen más. Mindezek csak beszűrődések, csak felvillannak. Nem számokat, nem lemezanyagot készítenek, hanem folyamatosan alkotnak, amiből egyszer összeáll valami, amit félreraknak, pihentetnek, néha tovább csiszolják és vagy készen van, vagy elveszik. Vincenzo Lo Buglio misztikus, impressziv szövegei, történetei köré építi a zenét Kiss Krisztián (koboz, ír buzuki, szaxofon) és Szabó Mátyás (basszusgitár, akusztikus basszusgitár). Mindig mást, mindig máshogyan hoznak létre, élőben sosem ugyanúgy szólal meg egy dal, mindig taszítanak rajtuk egy kicsit. Aki már látta koncerten énekelni Vincenzo Lo Bugliot, az tudja, hogy miről beszélek. Előre, hátra dülöngélve, zsigeri erőt, mélységeket előhívó előadása nem rögzíthető, de mégis sok minden átjön a felvételeken ebből a szuggesztív előadásmódból. A a kilenc angol nyelvű szám zenéjét a tömör, helyenként sötét hangfekvés jellemzi. Többször említésre kerül a Terra Profandával kapcsolatban a súlyos föld-közeli megszólalás, ami nem véletlen, hisz a zenekar neve ezt jelenti: Terra Profonda - mély föld. Az albumot akusztikusan rögzítették a különleges atmoszférájú sitkei Kálvária-kápolnában. Öntörvényű, összetett album, hogy nem halhatjuk a kereskedelmi rádiókban és sosem kerül fel a Marie Claire vagy a Nők Lapja olvasóinak kedvenc lemezei közé. Ezzel szemben minden esélyük megvan, hogy még 10-15 év múlva is beszéljenek róla. Link »

Elán – Agile (2023)

Ahogyan a visszahúzódó dagály szippantja a tengerbe egy hajótörés törmelékét, úgy fogadja magába az Elán zenéje a macedón čoček--t a román lautárt, a magyar népzene számos ágát, orosz hatást, a sanzont, szóval a 20. század Európájának kávéházi zenéjét. A lendülettel, az „elánnal” nincs baj. Herédi Zsombor a zenekar létrehozásánál elsősorban arra gondolt, hogy hangszerét, a harmonikát állítja középpontba. Ahogy jöttek a zenésztársak, kicsit módosult az irány, a harmonika továbbra is fókuszban, de mellette, pl. a hegedű, a szaxofon is fontos szerepet kap. A lemezen a következő zenészek játszanak: Király Miklós (hegedű - Ifjú Szivek Táncszínház), Pálházi Bence (hegedű, Pálházi Bence és zenekara), Deák-Volom Dávid (szaxofon Kárpát FM), Horváth Áron (cimbalom, gitár, darbuka, cajon - Dresch Alternatív Quartet), Könczei Bálint (brácsa - Hungarian FolkEmbassy), Sárközi Áron (brácsa- Sárarany zenekar), Lakatos Dávid, Laukó Tamás (nagybőgő - Tarsoly Zenekar). Herédi semmit sem bízott a véletlenre, mindenki mellett van egy „csere ember”. Itt senki sem lehet félvállról venni!
Nehéz ügy lehetett egy-egy szám elengedése, több változatot próbálhattak, mérget vennék rá, hogy a számtalan kísérlet és a kész dal között van némi eltérés „felfelé”. Átélhető hangulatokkal, jól összerakott hét számmal debütált az Elán. A különböző hatások jól illeszkednek, nincs erőlködés, elakadás, megvan a stenk, igazi buli zene. 2022-ben alakultak, egy évre rá már kint volt a lemez és készül már a következő is. Mostanában klubokban, fesztiválokon, már BashElán néven lehet velük találkozni, ahol szólistaként Vrencsán Anita is fellép velük.  hallgasd meg »»

Poros - Live 2011 (2011)

A zenekar alakulásáról több városi legenda kering. Az egyik változat szerint egy szilveszteri bulin „zenéltek össze”, a másik szerint Porteleki László (Téka, Muzsikás) egyik barátja hívta meg őket a budatétényi Vojnovics-Huszár villába muzsikálni a zenekart. Mindegy is, a lényeg, hogy nagyon beindultak. Játszottak a Budapest Jazz Clubban, az A38 hajón, a Budapest Folkfeszten, végül 2011-től elindult heti klubjuk a Fonóban.
Porteleki László így fogalmazta meg elképzeléseit: „A Poros célja, hogy a mára eléggé eloperettesedett, elvilágzenésedett népzenében visszahozzuk az ősi megszólalást. E zenének nagyon erős a közösségformáló ereje. Főleg, ha ilyen közvetlenül szól és nem a színpadról. Merőben más eljátszani egy keservest, valakinek, valamiért, szemtől szembe.” Porteleki nem kezelte laza szabadidő zenekarként a Porost, a Muzsikás mellett. A klub indulásának évében készült a klubban rögzített élő lemezük is, Porteleki László (hegedű, szólóének), Porteleki Zoltán (hegedű, hegedűkontra, cimbalom, citera, ének), fia, Porteleki Áron (brácsa, dobok, ének) és Szabó Csobán Gergő (bőgő, ütőgardon, dudu, ének) felállásban. Az albumon Helbich Anna Porteleki, Bene Balázs és Molnár Réka is énekelt. A hangsúlyt a korai táncházas idők nyers, egyszerű, régies megszólalására helyezték, táncolható anyagot akartak rögzíteni. Nem beszéltek mellé, az 50 perces lemezen a dinamika szinte összegyűri a CD-t, a hangzás sűrű, mint a zsíros kenyér, kemény, mint a kád széle. Kár, hogy csak ez az egy album került ki a kezük alól. Egy igazi klasszikus »»

Lukács Miklós - No man’s land (2021)

„A járvány és a karantén megölte a művészi én hagyományosan utolsó színterét, az élő fellépéseket. A nappalikban, hálószobákban és a magánszféra ki tudja még, hány helyszínén bármikor elérhető online koncertek során viszont a visszacsatolás a művész számára elmarad” -   mondta élete első szólólemeze kapcsán Lukács Miklós. Az album megszületését a COVD járvány bezártsága, kilátástalansága, szomorú időtlensége, otthontalansága indikálta. Lukács Miklós, akit jazz, klasszikus zenei, népzenei környezetben – azok határait minden esetben tágítva, gazdagítva – is láttunk alkotni, most egy újabb oldalát mutatja meg. Köztudott, hogy koncertjein a verők mellett kézzel, körömmel üti, pengeti a hangszer fémjét, fáját, hogy igy is fokozza a hangzás egyediségét. Lukács Miklós ezúttal még egy lépést tesz előre. A free jazzt, a népzenei szilánkokat, az ambientet, a zajokat, a kortárs elektronikát, a kísérleti zenét, effekteket vakmerően gyúrja össze.  Mindehhez kizárólag a cimbalom gazdag eszköztárát használja. Megemelik, kerekre zárják a produkciót a beidézett releváns szövegek Martin Luther Kingtől, Pilinszky Jánostól és Hamvas Bélától. Az album szerves része Lukács Miklós eddigi, világviszonylatban is egyedülálló életművének. Olyan izgalmas, inspiráló, mint minden, amit eddig alkotott bárhol és bárkivel. A No man’s land leginkább hosszútávfutóknak ajánlott, mert visszahív és minden alkalommal meglep, szóval nem hagy békén. Függetlenül a létrejöttének körülményeitől nem szomorú album, hanem reménykedő.
"Amikor ezeken a kompozíciókon kezdtem dolgozni, a világot éppen beborította a homály. Azóta majdnem két év telt el, de a köd csak nyomokban oszlott fel körülöttünk, és a sötétség közepén pedig úgy tűnik, mintha örökös alvajárókká lettünk volna. Mégis, ha mottót kell adnom ezeknek a daraboknak, akkor Hamvas Béla fent idézett gondolatára támaszkodom, mivel nála én csak rosszabbul tudnám szavakkal kifejezni ezt. Vajon maradt-e még Felébredt álmodó ezen a földön? Nem tudhatom, de nagyon bízom benne. Így ezt a lemezt nekik ajánlom, akárhol is legyenek ebben a pillanatban." (Lukács Miklós) Spotify »»

A FonóBlog támogatója a Nemzeti Kulturális Alap.

Év végén (is) sok jó koncertet láthattunk, látogathattunk a Fonóban. Ha személyesen - a távolság miatt - nem is vettem részt egyiken sem, a közösségi médián keresztül követtem az eseményeket. A koncertrészletek és a kötetlen koncert utáni muzsikálások (jam session) is hangulatosra sikeredtek, méltóak az év befejezéséhez. Nagy kedvenceim léptek fel és közöttük egy csapat, akikről eddig nem hallottam, de olyan muzsikát játszanak, amely senkit nem hagy hidegen. Ők a Nagy Csomor András és zenekara nevű formáció. András egy kiváló prímás, akihez remek zenésztársak és énekesnők társultak.

Régóta foglalkoztat a kérdés, hogy mi lesz a hangszeres zenével a mesterséges intelligencia korában. Úgy gondolom, lassan eljutunk a holtpontra egy felől. Nem hinném, hogy lehet már igénytelenebb, butább produkciókat létrehozni, mint napjainkban, melyekhez nem kell más, mint egy közepes számítógép és néhány beteg gondolat és a közösségi média. Furcsán hangzik, de úgy tűnik ezekre a termékre is szükség van. Lehet, hogy ez csak az én elméletem, de ahogy egyre több érték nélküli zene, egyre több produkció nélküli sztár, igazi mondanivaló nélküli tartalomgyártó születik az egyik oldalon, másfelől kialakul egy ellenzék, akiknek ezekből a dolgokból már elege lett. Újra szükségünk van a jó muzsikusokra. Egy kis kitérő után foglalkozhatunk újra értelmes dolgokkal (is). A közhelyes és semmi újról nem szóló videók ideje, úgy érzem, lassan lejár. Nincs feltétlenül szükség arra, hogy egy korunkbéli valaki megnyugtasson bennünket, hogy attól még jó szülők lehetünk, hogy néha elveszítjük türelmünket a gyermeknevelés útvesztőiben. Nem feltétlenül fontos arról sem néznünk videókat, hogy hogy ha több kalóriát égetünk el, mint amit beviszünk a szervezetünkbe, testsúly-csökkenésre számíthatunk. 

Egyre több ismerősöm vonul vissza a közösségi oldalakról (én még gyűjtöm az erőt), vagy legalább tartanak egy offline napot a héten. Újra menő lett olvasni, bakelit lemezeket hallgatni, régi tárgyak után érdeklődni. Egyszóval kialakult egy réteg, aki visszatér az alapokhoz. Szabadidejében lelassulna kicsit. 

Folyamatosak a  törekvések arra, hogy vissza kéne hozni a régi kávéházi muzsikát a vendéglátóhelyekre. Támogatom az ötletet, de azt hiszem, semmit sem lehet “erővel”. Itt léphet a képbe Nagy Csomor András és zenekara: egy páratlan és új színfolt. Alaposan belehallgattam a világhálón fellelhető anyagaikba és mondhatom, igazán jól szórakoztam és örömmel tölt el, hogy vannak még ilyen fiatal zenészek, akik ennyire energikusan, a mai igényeknek megfelelően adják elő, nyújtják át nekünk muzsikájukat. Repertoárjuk igazán sokrétű. András, a prímás és csapata sokféle stílust játszik kifogástalanul. Kávéházi muzsika, magyar népzene, vagy éppen egy kis román, balkáni hangulat, sok minden belefér egy jó buliba. Minőségi muzsikájukat mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy még Roby Lakatos, a világhírű hegedűs is szívesen működik közre a csapattal. Közösen dolgozták fel a Minek a szőke énnékem c. jól ismert nótát, zseniálisan. Zenéjük mellett, ami még nekem is tetszik, a lendület és stílus az, ami meghatározza a bandát. Ez a hozzáállás és szemlélet a produkciót egyszerre teszi nagyvárosivá és autentikussá.

Attól, hogy a csapat stílusokat vegyít és remekül játszik a harmóniákkal, ritmusokkal, meglepő váltásokkal operál, a tagok játéka semmit sem nélkülöz az eredeti díszítésekből, finomságokból. Ilyen az a zene, amit együtt hallgathat egy vérbeli magyar nóta vagy népzene rajongó egy olyan valakivel, aki nem ismeri egyáltalán ezeket a világokat. Ilyen csapatokat, lehet hogy szívesen hívna el akár támogatás nélkül is egy-egy vendéglátós, mert ez a muzsika szerintem ugyanolyan nagyot szól egy étteremben is, mint több száz, vagy több ezer ember előtt egy nagy fesztiválon. Fiatalokat vonz be a szórakozóhelyekre, vendéglátó helyekre. Senkinek sem “nehéz” hallgatni és mindenkit felvillanyoz.

Zenéjük igazi örömzene, nagyon élvezik amit csinálnak. Sok jó csapat, sok jó muzsikus van, ők mégis elkaptak egy olyan életérzést úgy zenei stílusban, mint megjelenésben, öltözködésben (minden részlet fontos) lendületben ami nekem eddig hiányzott a hazai mezőnyből. Nem a siker a cél, az csak jön magától, ha valakik ennyire jól és őszintén teszik a dolgukat! 

Az alábbi videókat ajánlom Tőlük kezdetnek »»

A FonóBlog támogatója a Nemzeti Kulturális Alap. 

40 éves születésnap, 36 éve a pályán. Lisztes Jenő cimbalomművész 1986-ban született Budapesten, híres cimbalmos unokájaként. Még csak négy éves volt, amikor Szakály Ágnes tanítványaként elkezdett klasszikus cimbalomjátékot tanulni, később pedig Sörös Jenő oktatta úgy klasszikus, mint cigányzenére. Tizenkét évesen megnyerte a Rácz Aladár Cimbalomversenyt. Diplomáját 2010-ben szerezte meg a Liszt Ferenc Zeneakadémián, klasszikus cimbalom szakon. Zenei érdeklődése kezdettől fogva igen széles körű, így amellett, hogy jó pár klasszikus és cigányzenei projekt résztvevője, a jazz berkeiben is otthonosan mozog, ahol többek között Roby Lakatos zenekarának tagjaként vált világszerte ismertté.

"Édesapám cimbalmos, cigányzenész, de mások is hangszeresek a családban. A cimbalom nálunk bútordarab volt: négyévesen próbáltam ki először. Másnap édesapám már skálákat mutatott, így az alapok korán megragadtak. Amúgy volt egy kitérőm: tizenhét évesen harmonikázni kezdtem, amit idővel a cimbalom kedvéért hagytam abba." - nyilatkozta korábban.

2015-ben két gyerekkori barátjával, Serei Dániel dobossal és Schildkraut Vilmos bőgőssel saját triót alapított, Lisztes Jenő Cimbalom Projekt néven. A formáció tulajdonképpen a klasszikus jazz zongoratrió mintáját követi, ugyanakkor a zongora szerepét felváltó cimbalom szólóhangszerként mind hangzásával, mind speciális játéktechnikája révén egészen egyedi ízt ad zenéjüknek, legyen szó akár sztenderdekről, akár saját szerzeményeikről. Ezzel a formációval lépnek fel február 7-én a Fonóban.

"A Lisztes Jenő Cimbalom Project (...) valójában egy cimbalom alapú jazz-zongoratrió. Akkor már rengeteget zenéltem különböző felállásokban, de hiányzott, hogy saját, önálló produkcióval mutatkozzam be. Kevesen tudják, de kamaszfejjel játszottam már jazz-zenészekkel, és nagyon megtetszett a világuk, meg persze az improvizáció szabadsága. Úgy érzem, hiányt pótol a mi formációnk." - mondta el a Papagenonak. 

A művésznek ezúton kívánunk boldog születésnapot, amit személyesen is megkoccintunk vele február 7-én a Fonóban.

A FonóBlog támogatója a Nemzeti Kulturális Alap

A Folkmagazin 2025 őszi különkiadása a 30 éves Fonó "háza tájáról" közölt történeteket, interjúkat és különböző írásokat - ezekből válogatunk most a Fonó-blogon. 

A hazai nép-és világzenei színtér egyéni hangú, sokoldalú, nagyhatású szereplői Herczku Ágnes és Nikola Parov alkotópáros. Herczku Ágnes népdalénekesként évtizedek óta megkerülhetetlen, de más műfajokban is otthonosan mozog. Nikola Parov Zsarátnok együttese a hazai világzene úttörő és máig meghatározó zenekara volt és a multiinstrumentalista zenész ezt követően is kiemelkedő produkciók szerzője és közreműködője. Velük beszélgettem többek között a kezdetekről, a humorról és a mesterséges intelligenciáról.

Emlékeztek az első meghatározó zenei élményetekre?

Nikola Parov - Gyerekkoromban (Bulgáriában) minden lehetséges szabadidőmet és iskolai szünidőt falun töltöttem. Nagyapám, aki földműves volt, hangszeres zenész is szabadidejében (gadulka). Így a környékbeli falvak különböző eseményein mindig jelen volt és szolgáltatott... Otthon pedig minden este saját kedvtelésére! Ezek az emlékképek egész életemben végigkísértek és még ma is jelen vannak a gondolataimban. Az ő hatására kerültem ilyen közel a hagyományos zenékhez.

Herczku Ágnes -  Meselemezekre emlékszem legkorábbról, amiben dúdolható közjátékok vagy dalok voltak, (pl.: A brémai muzsikusok, Róka-rege róka, Bóbita stb.), de ami konkrétan a lemezjátszó elé szegezett, az az István, a király volt. (Szörényi-Bródy)

Hogy alakult ki az évtizedes, tartós és termékeny munkakapcsolat kőzöttek?

N.P. - az ezredforduló környékén, miután véglegesen hazatértem a világjárásból, egyszer egy barátomnál meghallottam egy kazettáról Ágit énekelni egy hazai „világzenei” kísérletben... Így tudtam meg, hogy ki ő és utána mentem. Akkoriban a Naplegenda produkció zenéjén dolgoztam éppen az Állami Népi Együttes megbízásából, és nagyon kellett egy új és jó hang... 

H.Á.- A Naplegenda sorsdöntőnek bizonyult. Innentől kezdve Nikola bármilyen stílusú formációt, vagy lemezt csinált, azokban mindig stabil „fogaskerék” lettem. (Balkan Syndicate, a N.P. Quartett, H.Á. és a Banda; Volt nékem szeretőm, Megéred még, Álomidő, Bandázom stb.) 

A hazai világzene egyik meghatározó zenekara volt a Zsarátnok. Miért lett vége?

N.P. - A Zsarátnok együttes a lehető legjobbkor volt a lehető legjobb helyen, amikor összeverődött az a pár fős hazai kisebbségekből álló csapat, amely aztán Zsarátnok néven vált ismertté. A 80-as években már lehetett érezni, hogy a szórakozni vágyó főleg fiatal közönségnek az egyetemi klubbok halovány, meglehetősen korszerűtlen discói már kifulladtak. „Vákuum” szippantotta be a szórakozást kereső fiatalokat mivel a balkáni táncház friss volt, újdonság, és ami a legfontosabb: mentes volt mindennemű ganészagú népművelői hatástól. Mikor a kilencvenes évek elején elindultam a világba, értelemszerűen a Zsarátnok együttes is megszűnt. Szerencsére a „csúcson” úgymond...

Fotó: Bácsi Róbert

A Riverdanccel közel hat évig dolgoztál, ami egy igazi profi társulat. Mit tanultál meg?
A hazai színtéren mennyire van jelen a színpadi/szerzői/előadói profizmus?

N.P. - A show business világában a jól tervezett és még jobban (vasszigor következetességgel) végrehajtott produkció-gyártás a jellemző a világ azon területein, ahol a piac elég nagy, van szakértelemmel és gyakorlattal rendelkező „munkaerő”. Ha sikeres a konstelláció akkor a produkció önfenntartó és profitábilis. Mivel a gondviselés alkotói tehetséggel ajándékoztak meg, igazi felsőiskola volt számomra az, hogy miképp lehet a személyes ambíciók lemondása nélkül egy nagyobb egységben fogaskeréknek lenni. Tehetség, meggyőző szakértelem, fegyelem és kompromisszumkészség. Ezekkel a kulcsszavakkal tértem vissza Magyarországra 2001-ben. A fentiekből ki lehet következtetni, hogy mi a véleményem a hazai kis büdzsé, kisemberek, önjelölt főmegmondók és káder-Öcsik körének lökdösődéséről.

Rengeteget gyűjtöttél, meg is jelent ezzel kapcsolatos két dupla lemezed. (Hozomány - Erdélyi népzene régen és most, Visa, illetve Magyarvista). A világ nagyon megváltozott, a „régi dolgok, dalok” látszólag nincsenek szem előtt. Hol ragadható meg a szerepük, miért lehetnek fontosak számunkra?

H.Á. - Az érzéseink, és az, hogy ennek a kifejezésére – leginkább a zene nyelvén – milyen óriási belső késztetést érzünk, mit sem változott az évezredek alatt. Ami más, mint akár száz évvel ezelőtt, az a hihetetlen „túlkínálat” a zenei stílusok terén. „A zene az kell”, csak azt kell megtapasztalni, kinek milyen zene tudja a legplasztikusabban, legszebben, legköltőibb (?) módon kifejezni az érzelmeit, amikről szimplán beszélni nem is lehet. A népzenék – és köztük a magyar is – hordoznak valami időtlen atmoszférát, valami mélyről jövő „tapasztalatot”, valami hihetetlen erőt, szépséget, ami újra és újra megérint, mindegy, hogy egy kőbányai panellakásban nőttél fel, vagy egy hegyvidéki faluban. Emiatt is van óriási felelőssége a mindenkori oktatásnak, hogy a gyerekek, ifjak, találkoznak-e és milyen minőségben a magyar népzenével, mert ha nem ismerik, illetve nem úgy ismerik, nem is fogják soha választani. A zenei nevelés – Kodály nézeteit mantrázva – az iskola dolga. Az otthonról kapott muníció kinek milyen, a közösségi ízlés formálásához nem elegendő.

Úgy látom, hogy az utóbbi időben valamivel kevesebbet léptek fel. Ti vonultatok kicsit vissza vagy nem hívnak?

N.P. - Tudomásul vettük, hogy olyan események és folyamatok zajlottak le az utóbbi kb. két évtized során, amire semmilyen ráhatásunk nincs. A politikától távol maradok. Ez alapelv, nálam legalábbis. Azt is tudomásul vettük, hogy a tiszteletdíjunkat egyre nehezebben tudják előteremteni azok a fórumok, amelyek egyre kevesebb költségvetésből kell, hogy fennmaradjanak. Mivel személy szerint nekem nem kenyerem a dörgölődzés és a „vélt” érvényesülés érdekében, a gerincem sem hajlékony semmilyen irányban! Akinek mi kellünk, nevezetesen a Herczku Ági és a Banda, az megtalálja, hogy előbb vagy utóbb meg tudjon hívni minket. 

H.Á. - A zene nem lehet alibi a saját egód tálalására és felnagyítására. Ugyanakkor a zene, az egyetlen érvényes közegéből, a művészetből kiragadva, a társadalmi-politikai közhangulat befolyásolásának segédeszköze sem lehet(ne). A zenét a zenéért kellene szeressük, de ma, önmagában egy-egy rendezvény már nem a meghívott zenekarok stílusirányzata, vagy a játékuk minősége alapján szortírozza a közönségét, hanem a sugallt, vagy verbalizált politikai meggyőződése szerint. Skizofrén helyzet. El kell dönteni, mi a fontos. A zene, vagy, hogy „placcon légy” bármi áron? De a zene nem lehet alibi...

A koncertjeiteken, számcímekben, a felvételeken, lemezborítókon jelen van a humor. Miben segít és nélkülözhető-e a jó produktumokhoz?

N.P. - A humor nemcsak enyhítő kenőcs a környezeti eseményekre, lelki és társadalmi balesetekre vagy katasztrófákra, de megkönnyíti a kultúra-bevitelt olyan közegek számára, amelyek szárazon nem biztos, hogy befogadók lennének... Az önirónia pedig nagyon jótékony hatással van az öndefiniálás elengedhetetlen folyamatában. A döglött makréla tekintetű magukat tévedhetetlennek hívő, önérzet-tumorok nagyon rombolóak tudnak lenni.

H.Á. - Ha már egyszer is felmerül benned a kétely, biztos, hogy jó az, amit csinálok? – akkor már jó úton vagy, pláne, ha tudsz magadon nevetni. Hadd idézzem Dés Lászlót: ne magadat vedd komolyan, hanem amit csinálsz! Könnyen kínos helyzetbe lehet kerülni, ha túlértékeled saját magad fontosságát. Hozzáteszem, hogy a népzene, ami állandó bázisa a munkáinknak, tele van humorral, néha finom szellemességgel, néha vaskosabban, de ez is inspiráló, sőt személyiségformáló, mert tükröt tart a szereptévesztésnek.

A zene iparrá vált, már inkább a streaming algoritmus határozza meg a lokális és a globális zenei közízlést, a rádiók, a TV-k, a CD-k helyett a saját digitális listák az irányadók. Az infláció, a magas költségek, bizonytalan gazdasági környezet miatt drága lett a szórakozás, kevesebb a jegyvásárló. A hazai kulturális piac is ínséges időket él. Helyek, fesztiválok szűnnek meg, szponzoráció szinte nincs. Az előadók néhány pályázati lehetőségbe kapaszkodnak, az állam szerepe az állami kulturális intézményeken túl szinte nem mérhető. Benneteket hogyan érint és miként látjátok a jelenlegi hazai piacot? 

N.P. - Véleményem szerint a magyarországi kulturális piac még mindig egy sajátos evolúciós folyamatban vergődik. Nevezetesen: a hírhedten silány és sajnos tudatosan lepusztított közízlés, a kulturális értékeket kétségbeesetten menteni próbáló riadt tekintetű DonQuijote-k, és a simliskedő, bármire hajlandó szélhámosok hármas darálójában őrlődik. Túl sok a „művész”, az állami szponzorációk, illetve pályázati panamák pedig hihetetlen torz – és szerintem igazságtalan –, hosszú távon nagy károkat okozó közeget működtetnek. Lehet, hogy ezt csak én látom így...

A mesterséges intelligenciával egyre több zenei produktum születik. Akár egy autentikus népzenei lemez is készülhet AI-al. Ti használjátok, tanuljátok, része az életeteknek? 

N.P. - Az AI elkerülhetetlen. Az én ténykedésem technikai-kivitelezési oldalán (stúdió-felvételek, plugin softwerek stb.) már vastagon benne van. A fő kritérium azért még mindig szerencsére az, hogy a felhasználó döntése az AI használatával kapcsolatban milyen erkölcsi-üzleti határokat hajlandó átlépni majd. Azt gondolom, hogy a mi esetünkben a piac maga is szabályozó tényező lehet majd ebben a kérdésben.

H.Á.- Egyelőre a kapcsolatom AI-val abban merül ki, hogy vicces, vagy drámai adaptációkat csináltatok vele régi fotókból. Hogy helyettem gondolkodjon, vagy szavakat adjon a számba, ez konkrétan riaszt. Szeretem azt a munkát, ami egy-egy koncert konfszövegének megírásában, vagy egy előadás felépítésében, szövegek szerkesztésében benne van. Örökölt értelmiségi betegségem, hogy szeretek tanulni. Ha felfedezek egy összefüggést, vagy rájövök egy miért-re, vagy hogyan-ra, az örömmel tölt el. Ez is egyfajta alkotás.

Figyelitek az új előadókat, zenekarokat? Kiket tudnátok kiemelni a mezőnyből?

N.P. - Abban a műfajban, ahol mi dolgozunk, nincs túlkínálat a hasznavehető releváns tehetségekből. Ezen azt értem, hogy önmagában, ha valaki el tud játszani a táncházi repertoárból kb. két tucat dallamot (megjegyzem ennél több nem is nagyon kering a műfajban), még nem nevesíthető sem kiugró tehetségnek, sem ígéretes produkciónak, mivel nincs megfelelő iskolája és kialakult felkészítés a színpadra. „Csárdás Jóskák” pöffeszkednek és „Csizmaszárcsapkodó Bélák” dominálják az amúgy szánalmasan unalmas teret. Az elmúlt évtizedben az eredeti Góbé zenekaron túl, talán a mostanában alakuló Elán zenekart tartom említésre méltónak. 

H.Á. - Óraadóként (Zeneakadémia, Népzene Tanszék) részben találkozom a jövő reménységeivel. Két embernek különösen drukkolok: Barna Anikónak, akinek a keze alatt a citera és a koboz új rajongókat toboroz a műfajnak, illetve Radis Afroditénak, akinek a tehetsége és a képességei szintén nagy jövőt ígérnek a pályán. A Nikola által említett Elán zenekar tagjai nagyon magasra teszik a lécet minden már meglévő és most induló zenekarnak. Énekesüknek, Vrencsán Anitának a hangját nem tudom megunni, annyi szín, könnyedség, játék és erő van benne! Ha ezekre a tehetségekre gondolok, megnyugszom és vidám leszek: nincs még veszve semmi!

Fotó: Bencsik Gyula

 A FonóBlog támogatója a Nemzeti Kulturális Alap

A Folkmagazin 2025 őszi különkiadása a 30 éves Fonó "háza tájáról" közölt történeteket, interjúkat és különböző írásokat - ezekből válogatunk most a Fonó-blogon. 

szerző: Varga Veronika

Both Miklós zeneszerzőként és előadóművészként korszakalkotóan egyedi zenei világot teremtett meg különféle formációival, amelyekkel hatalmas sikereket aratva lépett be a magyar könnyűzenei és világzenei élvonalba a 2000-es évek elején. A Fonó Budai Zeneházzal való kapcsolata elsősorban ezen a történetszálon kezdődött, hiszen habár eleinte a rockzene kötötte le gitárosként, később fokozatosan a magyar népzene felé fordult – hol inkább kísérletező, hol hagyományhű szemlélettel. Rendkívül sokszínű és kiterjedt érdeklődése minden területen szakértelemmé érett, legyen szó akár a fotográfiáról, akár a filmezésről vagy a dalszerzésről. Jelentős kulturális és művészi értékkel bíró tevékenységét mindig a hagyományos kultúrák és társadalmak mély megismerése alapozta meg, és a magyaron kívül a kínai és az ukrán tradicionális kultúrába és zenei világba is beleásta magát. Nevéhez nemzetközi szinten is formabontó zenei projektek kapcsolódnak, amelyek az oktatás területén szintén innovatív alkotásokként vannak jelen. A közelmúltban a Polyphony Project és a Folk_Me projektvezetőjeként, korábban pedig zenészként, illetve előadóként és kutatóként egyaránt fontos elismeréseket kapott. Both Miklós 2021 óta a Hagyományok Háza főigazgatója, és miközben a Kárpát-medence legnagyobb, hagyományos kultúrával foglalkozó közintézményét vezeti, a Fonóhoz továbbra is számos módon fűzik szakmai szálak. A vele való beszélgetés nem csak a múlt fontos pillanatait idézi elénk, de a jövő kulturális misszióira is rámutat a Fonó és a Hagyományok Háza működése kapcsán. 

A Fonó is jelen volt az előadóművészi pályád kezdeteinél. Mesélj erről az időszakról!

Nehezen emlékszem vissza az időpontra, de minden bizonnyal az 1990-es évek legvégén léptem fel először a Fonóban, méghozzá a Barbaro zenekar gitárosával, Cziránku Sándorral. Lényegében az volt az első jelentősebb koncertem Budapesten, ami nem gimnáziumi keretek között zajlott – hiszen akkor még gimnazista voltam –, hanem egy független előadóművészi helyszínen. A Fonóban akkor sokféle kulturális közeg megmutatkozott, a Barbaro zenekar pedig egy legendás együttese volt a kornak, ami a népzene, a világzene és a rock valamiféle ötvözete volt, ugyanakkor a komolyzene is hatott rá. Azt kell róla tudni, hogy egy nagyon izgalmas szellemi közeg kapcsolódott hozzá. Az, hogy ez a koncert is a Fonóban kapott helyen, kiválóan mutatja az intézmény korabeli beágyazottságát és nyitottságát. 

Fotó: Tuba Zoltán

A későbbiekben is összekapcsolódott az utad a Fonóval?

Szerintem nem volt olyan projektem, ami ne kötődött volna valahogy a Fonóhoz, ami már akkor is sok minden volt, nem csupán koncerthelyszín. A Napra, a Both Miklós Folkside vagy a Palimo Story mind olyan formációim voltak, amelyek a Fonóban próbáltak és általában a lemezeink kiadója is a Fonó volt. Az a zenei világ, illetve zenészközösség, amelynek valamilyen formában helyet adott, mindig számíthatott a Fonóra. 

A Palimo Story úgy gondolom, különösen jól illett a Fonó arculatához. Többek között olyan jelentős munkák zajlottak ott akkoriban, mint az Utolsó Óra gyűjtés, amely komplex programokat hozott magával. Utólag visszanézve már egyértelműen, logikusan látszik, hogy a Palimo Story mennyire illett ebbe a képbe, hiszen arról szólt, hogy leszakadó magyar térségekből válogattunk össze hátrányos helyzetű fiatal, tehetséges roma zenészeket, és alakítottunk velük egy zenekart. Írtunk egy lemezanyagot, ami az ő zenei világukat próbálta tükrözni, ezáltal egy csomó alkotói technikába is beletanulhattak. 

Szerinted miben volt más, akár több a Fonó a kezdetekben, mint egy átlagos magyar művelődési ház?

A magyar közösségi művelődési intézmények mindig csak lokálisan váltak szellemi központtá, ezzel szemben a Fonó viszonylag gyorsan országos hatókörű volt, és rendkívül nagy volt a kulturális hatása. Gyerekkoromból nekem is megvolt az az élmény, hogy milyen az, amikor van egy hely, ahol mindig valamilyen izgalmas dolog történik – ez a helyi kultúrház volt számomra, ahol felnőttem. A Fonó ennek a fajta tapasztalatnak egy sokkal magasabb szintjét tudta megadni, hiszen koncepció mentén, ténylegesen jövőt változtató, változtatni akaró víziók mentén működött. Egy olyan kulturális tér volt, amiben nagyon sok dolog összegződött, és fizikálisan is helyet kapott az a szellemi kör, amelynek tagjai egyazon értékek mentén alkottak és gondolkodtak. A Fonó falai ma is őrzik ezt a szellemiséget.

A Hagyományok Háza főigazgatójaként hogy látod a mai Fonót és az általa végzett munkát?

A Hagyományok Háza és a Fonó viszonyát tekintve a Fonó egy nagyon izgalmas informális tér a Házhoz képest. Szeretem azt a kötetlenséget, amit sugároz – főleg az ifjúsági területet nézve ez egy nagyon fontos jellemzője. A Fonóra mindig is a kísérletezőbb alkotói közeg megteremtése, fenntartása volt jellemző; a Hagyományok Háza sokkal inkább egy kutatói, módszertani és archívumi központként működött, amely a hagyomány rendszerezésére, dokumentálására és értelmezésére összpontosított. Ez nem véletlen, hiszen alapvetően meghatározza az intézmény feladatkörét az, hogy itt kaptak helyet a különféle archívumok és itt zajlanak bizonyos múzeumi tevékenységek is. Úgy gondolom, hogy azért volt mindig szoros a kapcsolatunk a Fonóval, mert fontosnak tartjuk azt a szerteágazó munkát, amit a Fonó ellát a közös célok érdekében. A két oldalnak tehát jól össze kell hangolódnia. 

Hogy látod a jövőt, miben rejlik a Fonó további sikere?

A Fonó jövője szorosan összefügg egy tágabb kihívással, amely az egész hazai népzenei és néptáncos szcénát érinti: azzal, hogy miként tudjuk hitelesen és hatásosan megmutatni magunkat a nemzetközi kulturális térben. Nem csupán a Fonónak, hanem a Hagyományok Házának és a teljes szakmai közegnek is közös feladata, hogy a saját értékeit nemcsak megőrizze és belső körben újrateremtse, hanem nemzetközi szakmai, művészeti és közönségkapcsolatokon keresztül láthatóvá és érthetővé tegye.

A Hagyományok Háza a nemzetközi térben jelenleg elsősorban a népzenei, néptánc‑ és népi kézművességi oktatás – különösen a digitális formák – felé fordul, s e területen már kézzelfogható eredményeket mutat fel. A különféle uniós és nemzetközi pályázatok révén nemcsak pénzügyi forrásokhoz, hanem sajátos látásmódú külföldi szakértelemhez is hozzájut; ez utóbbi nem mélyebb vagy értékesebb a hazainál, csupán más tapasztalati és módszertani rétegeket tár fel. Mindeközben tudatosítanunk kell, hogy az a paraszti kultúra, amelyre a táncház‑ és revival‑mozgalmak épültek, a Kárpát‑medence falvaiból mára jórészt eltűnt. Így kulcskérdés, miként tartható fenn a folytonosság: egyrészt a tudás archívumi és intézményi megerősítésével, másrészt a kortárs kulturális formákra való alkotó átörökítéssel. 

Both Miklós Folkside: Csillagfészek »»

Fotó: Tuba Zoltán

A FonóBlog támogatója a Nemzeti Kulturális Alap