A Folkmagazin már kapható, őszi különkiadásában az idén 30 éves Fonó "háza tájáról" olvashattok történeteket, interjúkat és különböző írásokat - ezekből válogatunk.
Sosem számított vérbeli kereskedőnek, mindig a zene felől közelített: az elmúlt bő négy évtizedben olyan vinyl- és CD-lemezeket árult, amelyekről úgy gondolta, hogy minőséget képviselnek. Legyen az népzene, rock, jazz vagy blues. A Fonó Budai Zeneház alapítása óta ő viszi ott a lemezboltot, melynek helye az idők során többször változott, meg 2010-ig sokkal jobban ment, de ha takaréklángon, ma is létezik.
Úgy tudom, a jazz felől érkeztél, és már korábban is lemezboltot vittél Budapesten.
Magyarországon 1982-ben én nyitottam a harmadik maszek lemezboltot a Szív utcában – a győri Kiss Attila „Rütyi” és a Fonográf-dobos Németh Oszkár után. Kicsit szabadabb volt már akkor a világ, bementem a VI. kerületi Tanácshoz engedélyért, kedves pufók asszonyka fogadott a kereskedelmi osztályon, mondta, »Péter, lemezboltot nem lehet, de nyisson műszaki cikk kereskedést, tegyen a kirakatba egy hatalmas rádiót, nagyon árazza be, hogy soha ne vigye el senki, és aztán fű alatt mehet az egész, nem lesz gond.« Így is tettem, és tényleg nem volt gond. Mivel akkoriban a magyar népzenét rengeteg boltban lehetett kapni, jazz viszont sehol sem volt, belevágtam egy jazzbolt nyitásába. Ami persze nem okozott gondot, hisz tizennégy éves koromtól hatalmas jazzrajongó lettem. Így lett a bolt neve Newport, ősztől tavaszig klubos hangulattal, zenét hallgattunk, kávézgattunk, szóval amolyan mini kultúrbarlangnak számított az üzlet. Nyáron jöttek a keletnémet turisták, akik vették az igényes rockzenei lemezeket. Nagy feeling volt ott.
Miként kerültél a Fonó csapatába?
A Newport idővel átköltözött a Lenin körútra (ma Teréz körút), a Nyugati pályaudvar mellett az első kapualjba, ami kisebb helyiség volt, de frekventáltabb. És már épp kezdtem unni, hogy az áruért rendszeresen végig kellett túrnom a párizsi, stuttgarti, müncheni, bécsi antikváriumokat, amikor Balogh Tibi barátom – maga is nagy jazzbarát – mondta, az egyik barátja saját klubot szeretne nyitni, jöjjek el az egyik megbeszélésre. Elmentem, Lujó vázolta, mire gondolt, és kérte, vigyem ott a lemezboltot. Megtetszett Lujó karaktere, habitusa, szimpatikus dolgokat mondott, úgyhogy jöttem. És azóta is itt vagyok.
A Fonót lényegében Lujó zenekara, a Los Gringos tagjai hozták létre a két kezükkel, sokszor hályogkovács módjára. Te is részt vették a ház előkészítő munkálataiban?
Persze, és hatalmas, életre meghatározó élményeket szereztem. Emlékszem, a nyitás előtti napon hajnali négykor még Lujóval a nagyteremhez vezető átjáróban fúrtuk le a lapokat, hogy majd szőnyeget lehessen teríteni rájuk. És mikor közöltem vele öt körül, hogy kész, nem bírom tovább, mosolyogva mondta, nyugodtan menjek haza aludni, majd ő egyedül befejezi. Akkor, amikor már bő egy hónapja minden nap reggeltől éjjel 11-ig nyomtuk az ipart. Másnap pedig jött a nyitás, azon a hétvégén az amerikai Rova Saxophone Quartet, ifjabb Csoóri Sándor zenekara és a Dresch Quartet csapott hatalmas nyitó bulit. Annyian jöttek el rájuk, hogy a Fehérvári úton bekanyarodott a sor. Persze teleraktuk a várost plakátokkal, a nevek szépen virítottak rajta, csak azt felejtettük le róla, hogy melyik nap és hány órakor lesznek. A cím viszont – Sztregova utca 3. – szerencsére szerepelt. Valahol még megvan egy plakát a nyitóbuliról.
(fotó: Szőke Péter)
A lemezboltban milyen kínálattal indultál?
Lujó teljesen szabad kezet adott, úgyhogy népzenében, jazzben, bluesban hozhattam, amit gondoltam. Idővel pedig tovább bővíthettem a kínálatot. Azokat a kiadókat is behoztam Magyarországra, amelyeknek a lemezei addig sehol sem voltak kaphatóak itthon. A Fonót tényleg egy szerelemcsapat indította be, amatőrök voltunk, de nagy lelkesedéssel pótoltuk a tapasztalathiányt. Mindenki csinált mindent. Évekig én fizettem ki a zenészeket, vettem fel a telefont, ha kellett, takarítottam vécét, zártam a házat hajnalban. Ezt a talpas hozzáállást mindig szerettem. És a habitusomnak nagyon megfelelt, sose akartam felül lenni, irányítani. Persze alapvetően a lemezboltot vittem, de Lujó sosem játszotta a főnököt, őt csak az érdekelte, hogy működjön a dolog. A házban minden este remek koncertek szóltak, amikor bezártam a lemezboltot, beálltam a kávézóba, és főztem a kávét. Remek csapat jött össze.
Mit emelnél ki a korai időszakból?
Nagy lépésként éltem meg, amikor 1997 körül a Vörösmarty téren a karácsonyi vásárba kitelepülhettem. Másfél hónapon át minden nap ott dolgoztam, este meg irány a Fonó. Nem is tudom, hogy bírtam ki fizikálisan a megterhelést, vélhetően a nagy tenni akarás és a magyar zene és zenészek szeretete lendített át mindenen. Jó kis standot készítettem, egész nap szólt a zene, csak jó lemezeket vittem ki. Magyar népzene, világzene, jazz. A gazdasági oldala is működött és az emberi oldala is, ami nekem legalább annyira fontos. Csillogó szemű emberekkel találkoztam, akiket lelkileg annyira megérintett a magyar zene szépsége, lazasága, mélysége, egyedisége, hogy később rendszeresen visszatértek. Mert nálam olyan zenéket hallhattak, amiket a rádiók nem játszottak. Például Szalóki Ági Hallgató című lemezét, ami finom, ízléses, érzékeny muzsika. Az egyik nap jött egy angol fickó, mondta, venne egyet. Másnap újra jött, hogy öt ugyanilyen lemezt kér, mert ezt viszi haza mindenkinek karácsonyra. Hasonló vásárlóból sok volt ott. Szerintem ez a legjobb országimázs.
Maga lemezbolt még működik a Fonóban?
Takaréklángon. Öt-hat éve látszódott, hogy ez a piac is erősen megy lefele, pedig hát itt még van egy szűk mag, amelyik szereti a kézzel foghatót. Sokan egy életen át gyűjtötték a nagylemezt, később a CD-t, aztán nekiálltak letöltögetni. De a tizediknél rájöttek, hogy nincs rá szükség. A fiataloknál is látok már egy réteget, amelyik inkább szereti kézbe venni. Mint valami könyvet. Amikor 2008 karácsonyára megjelent a Csík Zenekar Ez a vonat, ha elindult, hadd menjen... lemeze, tele nagy slágerrel, az első 25 darabot kivittem a Vörösmarty térre. Nem is tudom, a mellettem lévő árusok hogy bírták, de szinte az egész vásár ideje alatt ez a lemez szólt a hangszórómból. Januárban találkoztam Szabó Attilával, a zenekar tagjával, aki tudta, hogy kivittem belőle 25 darabot. És nevetve meséltem neki, hogy 1100 darab ment el. Azt hitte, hülyéskedem, pedig akkor, ezzel a lemezzel robbantak be igazán.
Mely Fonó-kiadványok mentek még ilyen szépen?
A Ghymes, amikor még nálunk tartott klubot, a csilláron is lógtak. Lujó erősen segítette őket, hogy be tudjanak épülni a hazai zenei életbe, aztán az 1998-as Rege hozta meg nekik az áttörést, abból elég sokat tudtam eladni. Dresch Misi lemezei folyamatosan mindig jól mentek. Ja és a Besh o droM első lemeze. Akkoriban nyitott a Hangár, alkalmaként ezerkétszáz ember, na ott tényleg megjött a balkáni hangulat.
Lujó erre húzta be a kéziféket…
Lujónak szerintem jó ízlése van, érezte, hogy kellenek a mocorgós bulik, de nem mindenáron. Szerette volna megtartani a családias hangulatot, nem akarta az ezekkel a koncertekkel járó kellemetlenséget. Erre amúgy mindannyian törekedtünk, magam is a lemezboltban. Lujó amúgy nem akarta, hogy bármi befolyásolja a függetlenséget. Persze hamar kiderült, hogy pusztán jegybevételből nem lehet a Fonót fenttartani hosszútávon. Úgyhogy szűkíteni kellett a stábot, 2004-ben lényegében mindenkitől megvált. Leszámítva Lévay Melindát, Marika nénit, a takarítónőt meg engem. Akkor hárman vittük a házat, lecsupaszítva, kis büdzséből.
Munkában. (fotó: Szőke Péter)
Ma egyébként miként látod a Fonót? Eltelt 30 év, Te is öregedtél, a Fonó is más lett. Lujó szerint nem lehet mindig az Utolsó Órára hivatkozni.
Én ezt máshogy látom. A Fonó 1995-ben teljesen új fejezetet nyitott a magyarországi klubéletben. Addig voltak a kultúrházak, melyek épp a rendszerváltozás környékén haldokoltak. És kellett egy hely, ahonnan a Ghymes, a Besh o droM és mások elindulhattak, ahol Szabados Gyuri bácsi a Kassák klub után új otthonra lelt, ahol Dresch Misi régi klubja megújult és folytatódhatott, plusz szisztematikusan, szerdánként ment a táncház és a tánctanítás. És a Fonóban ez folyamatosan működött, függetlenül a politikai kurzusoktól. Amikor Ferenczi Gyuri feloszlatta a rhythm and blues zenekarát és belekezdett abba, amit ma is csinál, mondtam neki, itt van a csütörtök, tudom, hogy szar nap, de hátha. Az első koncertjükön hárman voltunk (engem is beleértve), a másodikon hatan, aztán beindult a szekér. Híres holland avantgárd zenészek is léptek itt fel. David Murray Balogh Kálmán zenekarával is játszott nálunk. Ebből CD is jelent meg. Borbély Misi, Dresch Misi Teodosi Spasovval többször is zenélt a Fonóban. Tartott klubot anno Bob Cohen bandája, a Di Naye Kapelye. Bob az egyik alkalommal hozott egy nagydarab arcot, kiderült, rabbi Izraelben, és remek klarinétos. Koncert előtt voltunk két órával, a pofa ott kotorászott a lemezboltban, összeszedett vagy 120 lemezt. Kérte belehallgatna. Mondtam, nekem van más dolgom is, de ő mindegyiket csak egy percre tetette be, és a végén szinte mind megvette. Csillogott a fickó szeme, a Di Naye Kapelye remek koncertet adott, sokan táncoltak. Dresch Misi klubja állandó értő közönséget vonzott. A március 15-i és oktober 23-i Ökrös + Berecz András ünnepi műsorait sem felejti senki el, aki egyszer ott volt.
A Fonónak volt egy erős klubhangulata, egy közösségi találkozás, amikor a zenész nem fönn játszik a színpadon, hanem melletted húzza, fújja. Miközben szerintem rajtam kívül kevesen mondhatják el magukról, hogy Kicsi Aladárral és Neti Sanyi bácsival aludtak egy ágyban. Az Utolsó Órában muzsikáltak, hajnali négy volt már, másnap még felvételt készítettek, eléggé felöntöttünk a garatra, így mind egy ágyba zuhantunk aludni. A másik kedvenc sztorim Roscoe Mitchellhez (Art Ensemble of Chicago) kötődik (régen a fél karomat odaadtam volna bármelyik lemezéért) Szabados Gyuri bácsi MAKUZ zenekarának volt vendégmuzsikusa, a koncert utáni napon bejött a boltba és kiválasztott egy hatalmas pakk CD-t. Közte számos klasszikust, például Miles Davist, John Coltrane, Charles Mingus. Mondta, Amerikában messze lakik a várostól, ahol lemezbolt van, itt meg mindent megtalált egy helyen. Összeszámoltam, mondtam az összeget, kotorászott a zsebében, közölte, most nincs nála ennyi készpénz. Mondtam, vigye el a lemezeket, itt a címem, küldje majd el a pénzt borítékban. És képzeld, egy hónap múlva elküldte. Sok élmény köt a Fonóhoz, a feleségemet is itt ismertem meg, aki kibírta, kibírja hogy egy ilyen lökött zenemániás ura lett / van. Nagy ajándék nekem, hogy lemezeken keresztül élményt adok én is a magam módján az embereknek.
(Jávorszky Béla Szilárd)
Faragó-Thököly Márton és Mezei Péter (fotó: Szőke Péter)
