A Folkmagazin 2025 őszi különkiadása a 30 éves Fonó "háza tájáról" közölt történeteket, interjúkat és különböző írásokat - ezekből válogatunk most a Fonó-blogon. 

szerző: Varga Veronika

Both Miklós zeneszerzőként és előadóművészként korszakalkotóan egyedi zenei világot teremtett meg különféle formációival, amelyekkel hatalmas sikereket aratva lépett be a magyar könnyűzenei és világzenei élvonalba a 2000-es évek elején. A Fonó Budai Zeneházzal való kapcsolata elsősorban ezen a történetszálon kezdődött, hiszen habár eleinte a rockzene kötötte le gitárosként, később fokozatosan a magyar népzene felé fordult – hol inkább kísérletező, hol hagyományhű szemlélettel. Rendkívül sokszínű és kiterjedt érdeklődése minden területen szakértelemmé érett, legyen szó akár a fotográfiáról, akár a filmezésről vagy a dalszerzésről. Jelentős kulturális és művészi értékkel bíró tevékenységét mindig a hagyományos kultúrák és társadalmak mély megismerése alapozta meg, és a magyaron kívül a kínai és az ukrán tradicionális kultúrába és zenei világba is beleásta magát. Nevéhez nemzetközi szinten is formabontó zenei projektek kapcsolódnak, amelyek az oktatás területén szintén innovatív alkotásokként vannak jelen. A közelmúltban a Polyphony Project és a Folk_Me projektvezetőjeként, korábban pedig zenészként, illetve előadóként és kutatóként egyaránt fontos elismeréseket kapott. Both Miklós 2021 óta a Hagyományok Háza főigazgatója, és miközben a Kárpát-medence legnagyobb, hagyományos kultúrával foglalkozó közintézményét vezeti, a Fonóhoz továbbra is számos módon fűzik szakmai szálak. A vele való beszélgetés nem csak a múlt fontos pillanatait idézi elénk, de a jövő kulturális misszióira is rámutat a Fonó és a Hagyományok Háza működése kapcsán. 

A Fonó is jelen volt az előadóművészi pályád kezdeteinél. Mesélj erről az időszakról!

Nehezen emlékszem vissza az időpontra, de minden bizonnyal az 1990-es évek legvégén léptem fel először a Fonóban, méghozzá a Barbaro zenekar gitárosával, Cziránku Sándorral. Lényegében az volt az első jelentősebb koncertem Budapesten, ami nem gimnáziumi keretek között zajlott – hiszen akkor még gimnazista voltam –, hanem egy független előadóművészi helyszínen. A Fonóban akkor sokféle kulturális közeg megmutatkozott, a Barbaro zenekar pedig egy legendás együttese volt a kornak, ami a népzene, a világzene és a rock valamiféle ötvözete volt, ugyanakkor a komolyzene is hatott rá. Azt kell róla tudni, hogy egy nagyon izgalmas szellemi közeg kapcsolódott hozzá. Az, hogy ez a koncert is a Fonóban kapott helyen, kiválóan mutatja az intézmény korabeli beágyazottságát és nyitottságát. 

Fotó: Tuba Zoltán

A későbbiekben is összekapcsolódott az utad a Fonóval?

Szerintem nem volt olyan projektem, ami ne kötődött volna valahogy a Fonóhoz, ami már akkor is sok minden volt, nem csupán koncerthelyszín. A Napra, a Both Miklós Folkside vagy a Palimo Story mind olyan formációim voltak, amelyek a Fonóban próbáltak és általában a lemezeink kiadója is a Fonó volt. Az a zenei világ, illetve zenészközösség, amelynek valamilyen formában helyet adott, mindig számíthatott a Fonóra. 

A Palimo Story úgy gondolom, különösen jól illett a Fonó arculatához. Többek között olyan jelentős munkák zajlottak ott akkoriban, mint az Utolsó Óra gyűjtés, amely komplex programokat hozott magával. Utólag visszanézve már egyértelműen, logikusan látszik, hogy a Palimo Story mennyire illett ebbe a képbe, hiszen arról szólt, hogy leszakadó magyar térségekből válogattunk össze hátrányos helyzetű fiatal, tehetséges roma zenészeket, és alakítottunk velük egy zenekart. Írtunk egy lemezanyagot, ami az ő zenei világukat próbálta tükrözni, ezáltal egy csomó alkotói technikába is beletanulhattak. 

Szerinted miben volt más, akár több a Fonó a kezdetekben, mint egy átlagos magyar művelődési ház?

A magyar közösségi művelődési intézmények mindig csak lokálisan váltak szellemi központtá, ezzel szemben a Fonó viszonylag gyorsan országos hatókörű volt, és rendkívül nagy volt a kulturális hatása. Gyerekkoromból nekem is megvolt az az élmény, hogy milyen az, amikor van egy hely, ahol mindig valamilyen izgalmas dolog történik – ez a helyi kultúrház volt számomra, ahol felnőttem. A Fonó ennek a fajta tapasztalatnak egy sokkal magasabb szintjét tudta megadni, hiszen koncepció mentén, ténylegesen jövőt változtató, változtatni akaró víziók mentén működött. Egy olyan kulturális tér volt, amiben nagyon sok dolog összegződött, és fizikálisan is helyet kapott az a szellemi kör, amelynek tagjai egyazon értékek mentén alkottak és gondolkodtak. A Fonó falai ma is őrzik ezt a szellemiséget.

A Hagyományok Háza főigazgatójaként hogy látod a mai Fonót és az általa végzett munkát?

A Hagyományok Háza és a Fonó viszonyát tekintve a Fonó egy nagyon izgalmas informális tér a Házhoz képest. Szeretem azt a kötetlenséget, amit sugároz – főleg az ifjúsági területet nézve ez egy nagyon fontos jellemzője. A Fonóra mindig is a kísérletezőbb alkotói közeg megteremtése, fenntartása volt jellemző; a Hagyományok Háza sokkal inkább egy kutatói, módszertani és archívumi központként működött, amely a hagyomány rendszerezésére, dokumentálására és értelmezésére összpontosított. Ez nem véletlen, hiszen alapvetően meghatározza az intézmény feladatkörét az, hogy itt kaptak helyet a különféle archívumok és itt zajlanak bizonyos múzeumi tevékenységek is. Úgy gondolom, hogy azért volt mindig szoros a kapcsolatunk a Fonóval, mert fontosnak tartjuk azt a szerteágazó munkát, amit a Fonó ellát a közös célok érdekében. A két oldalnak tehát jól össze kell hangolódnia. 

Hogy látod a jövőt, miben rejlik a Fonó további sikere?

A Fonó jövője szorosan összefügg egy tágabb kihívással, amely az egész hazai népzenei és néptáncos szcénát érinti: azzal, hogy miként tudjuk hitelesen és hatásosan megmutatni magunkat a nemzetközi kulturális térben. Nem csupán a Fonónak, hanem a Hagyományok Házának és a teljes szakmai közegnek is közös feladata, hogy a saját értékeit nemcsak megőrizze és belső körben újrateremtse, hanem nemzetközi szakmai, művészeti és közönségkapcsolatokon keresztül láthatóvá és érthetővé tegye.

A Hagyományok Háza a nemzetközi térben jelenleg elsősorban a népzenei, néptánc‑ és népi kézművességi oktatás – különösen a digitális formák – felé fordul, s e területen már kézzelfogható eredményeket mutat fel. A különféle uniós és nemzetközi pályázatok révén nemcsak pénzügyi forrásokhoz, hanem sajátos látásmódú külföldi szakértelemhez is hozzájut; ez utóbbi nem mélyebb vagy értékesebb a hazainál, csupán más tapasztalati és módszertani rétegeket tár fel. Mindeközben tudatosítanunk kell, hogy az a paraszti kultúra, amelyre a táncház‑ és revival‑mozgalmak épültek, a Kárpát‑medence falvaiból mára jórészt eltűnt. Így kulcskérdés, miként tartható fenn a folytonosság: egyrészt a tudás archívumi és intézményi megerősítésével, másrészt a kortárs kulturális formákra való alkotó átörökítéssel. 

Both Miklós Folkside: Csillagfészek »»

Fotó: Tuba Zoltán

Dresch Mihály - (szül. 1955. július 10.) Kossuth- és Liszt Ferenc díjas érdemes- és kiváló művész - neve egybeFONÓdott a Fonóval az elmúlt harminc évben. Szeret ott lenni, és a Fonóban is szeretik, ha ott van. Amikor éppen nem próbál, vagy fellép, szívesen strandol, szőlőt gondoz, vagy épp borozgat a Balaton-felvidéken, de Erdélyben is sűrűn megfordul, Székelyföldön. Két zenekarával is jelen van a zenei piacon, a Dresch Quartettel és a Dresch Vonós Quartettel. Utóbbival jelentetett meg lemezt legutóbb, Reptető címmel, mely teli találat és méltó folytatása gazdag zenei életművének. Nemzetközileg is elismert művész, aki rengeteg hazai és külföldi neves előadóval dolgozott. Saját hangszert is feltalált, melyet fuhunnak nevezett el és egy fantasztikus albumot szentelt az általa létrehozott zeneszerszámnak. 

Számomra ő testesíti meg azt a művészt, akiről érdemes példát venni, érdemes hozzá hasonlóképpen gondolkozni a zenéről, zenélésről, de akár az élet dolgairól is. A magyar jazz-szcéna néhány előadójáról azt gondolom, hogy világszínvonalúak, bárhol megállják a helyüket, de mégis Drescht hallgatva jut az eszembe, hogy ettől menőbb muzsikát ki sem lehetne találni. Népies, magyaros, mégis nemzetközi és nagyvilági is egyben. Saját út az, amit jár, mégsem öncélú. Sokunk örömére szolgál. Stílusa azonnal felismerhető és teljesen egyedi, kreativitása, technikai tudása és improvizációs készsége határtalan. Egy interjúban mondta, hogy a hangszerünk teljes ismerete azért is fontos, hogy bármit eljátszhassunk, amit csak szeretnénk, ne legyenek technikai akadályaink. Nem csoda, hogy két zenekart is ellát zenei témákkal, ötletekkel. Mindkét csapatban válogatott társak erősítik ebben, akik láthatóan élvezik a vele való munkát. Ezen kívül számtalan külföldi és hazai zenésszel, csapattal szerepelt közreműködőként. Néhány ilyen felvételt elég meghallgatnunk ahhoz, hogy észrevegyük, Dresch soha nem arra törekszik, hogy domináljon, “nagyobbat muzsikáljon”, mint társai, az összhatás kell, hogy jó legyen. Keressenek rá Youtube-on, hogyan muzsikálnak, improvizálnak Dés Lászlóval, Tóth Viktorral, vagy akár Chris Potterrel együtt, és meghallják, meglátják mire gondolok. Szívesen játszik fiatalabb zenészekkel, tanítva, utat mutatva nekik. Törekszik rá, hogy muzsikájával, improvizáció közben születő dallamaival kizárólag pozitív energiákat adjon át. Azt vallja, hogy a koncert (a zene) interaktív műfaj. Zenész és közönség kölcsönösen hat egymásra. 

Az idő fogja megmutatni, de szinte biztosra veszem, hogy Dresch Mihály művei kortalanok, soha nem fogják aktualitásukat veszíteni. Olyan egyedi, egyéni a hangzás, a dallamvilág, a harmónia amit képvisel, hogy teljesen mindegy, hogy egy korai szerzeményt, vagy egy újat hallgatunk, mindkettő örök érvényű. Játszhatja azt szaxofonon, furulyán, vagy épp fuhunon is, kortalan a muzsika. Győződjenek meg róla!

Dresch és Dés a Fonóban »»

Dresch Mihály és Chris Potter a Fonóban »»

Dresch és Tóth Viktor a Fonóban »»

Fonó klasszikusok

Karácsony, szilveszter közeledtével minden évben “előkerül”, és sokadszorra, sokszor meghallgatom Lajkó Félix és a Budafoki Dohnányi Zenekar Végtelen c. lemezét. 2014-ben jelent meg, talán éppen karácsonyra... Félix “slágerei”- mivel zenéi egyes berkekben még mindig valódi slágerek - és néhány új kompozíció szimfonikus zenekari kísérettel kapott helyet e remekbe szabott korongon. Eddig ilyen felállásban még nem játszott Vajdaság Paganinije - ahogy egyesek nevezik. Nekem találóbb név simán az, hogy Félix. Kár bárki máshoz hasonlítani, stílusa, játéka teljesen egyedi, legyen szó hegedülésről vagy épp citerázásról. Bizonyította ezt már sokszor. Jól megy Neki a muzsika szólóban, duóban, trióban, cigányzenekarral, elektronikus zenei formációval, balkáni fúvósokkal. A lényeg, hogy a kísérők is nagyon jó zenészek legyenek.

Szimfonikus kísérettel Lajkó darabjai teljesen új értelmet nyernek. Új köntösbe öltöznek. Nagyvilági, pompás, ünnepélyes hangzást biztosít a végtelen lehetőség, amivel rendelkezik egy nagy zenekar. Hallhatjuk, hogy aki átvariálta, áthangszerelte Félix dalait, kiváló stílusérzékkel tette. Ez a valaki Ott Rezső, zeneszerző. Elismerés Neki, nem lehetett könnyű feladat. A gyors daloknál maradt a vagány, megzabolázhatatlan stílus, a veszett tempó, a kemény akkordok. A lassú, romantikusabb hangvételű darabok viszont így még selymesebben szólnak. Kedvenceim a nagy klasszikus El Cavillo mellett a Szökött ősz, az Uszály és a Csárdás, mely először a Mező c. legendás citerás albumon debütált, ami szintén egy igazi kultuszkiadvány. Nagy újdonság (legalábbis számomra), hogy a citera milyen jól működik ebben a zenei környezetben (is). Nem hinném, hogy más is citerázott szimfonikus kísérettel.

Mostanság sokat vezettem. Egy késő esti, téli utamon, december közepén eszembe jutott ez az album. Valószínűleg a karácsony közeledte juttatta eszembe. Szerencsénkre már szinte mindannyian azt hallgathatjuk a kocsiban, amit csak szeretnénk és nem vagyunk már zenei szerkesztők “túszai” utazásaink során, így semmi akadálya nem volt, hogy elindítsam a Végtelen c. anyagot. Olyan érzésem támadt, mintha az esti téli tájhoz találtam volna zenei aláfestést, filmzenét. Éppen, mint mostanában szinte minden nap, ezen a késő estén is ködös, “fehér” tájon keresztül vezetett az út. Valahogy pont ekkor szólt, ütött nálam legnagyobbat a Végtelen. Illett a kilátáshoz, téli hangulathoz. Ünnepélyessé tette az utazásomat és kicsit megéreztem, hogy közeleg a karácsony, a lelassulás, amikor kicsit mindenki jobban szereti egymást mint az év többi részében. Sok karácsonyi dal, album van, amelyeket szinte már azok is fejből tudnak, akik nem is szeretik őket, mert mindenhol ezek szólnak az ünnepek közeledtével. Főleg könnyűzenei, pop dalokra gondolok. Természetesen ezek közül is csak a „legrátermettebbek” maradhatnak fent. Az igazán jó zenék képesek csak hosszú életre. Bármilyen stílusról legyen is szó. Félix lemezei teljesen kortalanok és a hangzásuk is teljesen egyedülálló. Korban nem elhelyezhetők, más zenékhez nem igazán hasonlíthatók. Ez a muzsika is ugyanolyan ütős 2025. végén, mint amikor először hallgattam. Ha szeretnénk magunknak, vagy akár azoknak akikkel együtt töltjük ezeket a különleges, ünnepi, év végi napokat, néhány kellemes percet szerezni, hallgassunk bele ebbe a remekműbe. Nekem ugyanolyan fűszere a télnek, a karácsonynak a Végtelen, mint a fahéj, vagy a szegfűszeg. Kellemes ünnepeket és minden jót Mindannyiunknak!

A lemez megtalálható a Fonónál: https://www.fono.hu/hu/webshop/termek/lajko-felix-vegtelen-infinity/

Készítette: Jávorszky Béla Szilárd

A Folkmagazin őszi különkiadásában az idén 30 éves Fonó "háza tájáról" olvashattok történeteket, interjúkat és különböző írásokat - ezekből válogatunk. 

A Fonó 1995 októberi megnyitásakor ifj. Csoóri Sándor is fellépett a tanítványaival. Zenekarában már ott brácsázott az akkor tizenkét éves fia, Csoóri Sándor „Sündi”. Apa és fia mesél a Fonóról.

Ifj. Csoóri Sándor: 2015-ben a Népművészet és Közművelődés kategóriában a Fonó Budai Zeneház elnyerte a Prima Primissima díjat (jelölt volt még a Levente Péter–Döbrentey Ildikó közösségalkotó társak, illetve Ifj. Csoóri Sándor – szerk.). Lukács József „Lujó” tulajdonos korábban mesélte, hogy az intézmény megalapításában nagy szerepe volt a „Szeress egyet, s legyen szép” című szerzeményemnek, amely rákerült Sebestyén Márta 1987-es „Dúdoltam én” című nagylemezére. Egyszer ezt a zenét Lujó meghallotta valahol és akkor fogalmazódott meg benne a Fonó létrehozásának ötlete. Segített ez a szám. Mikor a Prima Primissima díjátadón Horváth Laci, a Fonó igazgatója bejelentette, hogy a Fonó megosztja velem a díjat, nem is tudtam a meghatódástól méltón reagálni erre a nemes gesztusra. 

Csoóri Sándor „Sündi”: A Fonóban tartottuk a „Fehér és fekete” című kazetta bemutató koncertjét, tizenkét éves voltam, és a velem egykorú Soós Andris barátommal a Fonó melletti nagy szürke épület falára odafirkáltuk a saját tagünket (a tag amolyan graffitis kézjegy – a szerk.). A koncertre pedig megjelent két marcona biztonsági őr, a koncertet tisztességgel végignézvén, ránk muttatak, hogy mi vagyunk azok, akik… Mivel tizenéves népzenész palánták voltuk, kikerekedett szemmel néztek ránk - ez volt amúgy az első és egyben utolsó tagelésünk, ahogy illik tagadtunk, mire megmutatták a kamerafelvételt, de kiderült még csak nem is alkoholos filcet használtunk. Két kiskamasz ártalmatlan csínytette volt ez. Kiskorúak lévén kellett egy felnőtt, személyi igazolvánnyal -emlékszem az apám farmerjének farzsebében megöregedett régi barna személyit nem tudta a fénymásoló jól előhívni -végül Kelemen Laci vállalta a felelősséget. Akárhogy is ezek is az első élmények közé tartoznak.

Ifj. Csoóri Sándor: 1997 augusztusában határoztuk el öten, hogy együttest alakítunk. Hermann Mária kisbőgős, Márczi Anna kontrás és hegedűs, Soós Andris az akkor 12 éves zenei őstehetség, és mi ketten, apa és fia, a két Sanyi. A zenei világunk adott volt, mert mindannyian Béres János híres óbudai népzene iskolájában kezdtük, én tanárként, ők tanulókként. Csoóri Sándor Zenekaraként indultunk el. Kovács Gábor barátom javasolta, szinte erőltette, hogy a gyerekekkel vegyünk fel egy kazettát. Megtanultuk felvétel közben, hogy hogyan kell számítógépet kezelni, sokat nevettünk a hibáinkon, amatőrök voltunk a javából, de lelkesek. A „Fehér és fekete” című kazetta bemutatója után Lujó felajánlotta, hogy az amatőr házi felvétel mellett készítsünk a Fonó stúdiójában egy jó minőségű lemezt. Sürgető volt egy jó együttes nevet is kitalálni. Sok lehetséges név közül apám javaslatára lett a nevünk Ifjú Muzsikás és a lemezünk címe „Egy”.

Csoóri Sándor „Sündi”: Amilyen kalandosan indult a Fonóval való kapcsolatom, olyannyira szimpatikus bölcsővé vált később. A hazai zenekultúrában akkoriban erősen képviselte a népzenét, a jazzt és a világzenét. Emlékszem, amikor átkerült ide a Kassák karácsony, a Szabados György vezette MAKUZ zenekar, mennyi új zenei élményt adott nekem. Egy alkalommal, a zubogások, lombzúgások után, mi népzenét játszottunk az előtérben. Épp széki verbunkot, amikor váratlanul felbukkant Dresch Misi és elkezdett rá táncolni. Ez is remek visszaigazolás volt arra, a magas színvonalú jazz és a népzene mennyire szépen megférnek egymás mellett. Ezért is számított számomra sokáig kiemelt helynek a Fonó. Ekkoriban zajlott itt az Utolsó Óra gyűjtés. Gyermekkoromban nyarakat töltöttem Széken a Juhos-Soós családnál. Így Szamosújvár, Tóvidék, Ördöngösfüzes majd később a Kalotaszeg zenészeivel, aztán Dorák László „Hadar” révén felvidéki öreg muzsikusokkal is meghatározó élményeim lettek, de az Utolsó Óra Programmal viszont más tájak idős mestereit is hallhattuk élőben, akár tánc alá muzsikálni, akikről nem hallottunk, nem ismertük őket.

Ifj. Csoóri Sándor: Lujó az évtizedek során nagyon megismerte a magyar zenét. Nem a levegőbe beszél, van mögötte több száz órányi zenehallgatás és daltanulás is. Még bőgőzni is megtanult! Jó barátom lévén csináltam neki egy eredeti széki vonóról másolt bőgővonót, hogy egy „hagyományos” vonóval vonja a hagyományos zenét.

Csoóri Sándor „Sündi”: A kezdetihez képest, ma a piac igényeihez is formálódva, a Fonónak ma is erős a karaktere, létjogosultsága, egyénisége. Talán a tizennyolcadik születésnapját ünnepelte a ház, amikor Lujó leültette a Fonó ügyét fontosnak tartó fiatalokat, barátokat, pályatársakat, ahol Rosonczy-Kovács Misi fogalmazta meg végül: hogyha McDonald’s lehet mindenhol a világon, akkor miért ne lehetne Fonó is? Miért csak az amerikai kultúrát lehet az egész világon terjeszteni, miért ne lehetne a magyar jazzt, a magyar népzenét, a magyar világzenét is. Miért ne lehetne ez egy értéket hordozó franchise rendszer? És bár lettek különféle udvarok meg Fonók itt-ott, a franchise rendszer mégsem fejlődött tovább.

Ifj. Csoóri Sándor: Évek alatt sokat változott a ház a kezdetekhez képest. Itt a mostani fiatalság és lám, Bendegúz fiam a Kamasztáncházban bőgőzik a Sarjú Bandával.

Csoóri Sándor „Sündi”: Jómagam hiszek egy olyan rádióban Magyarországon, amely kétharmad részben magyar népzenét játszana, egyharmad részben pedig azt mutatná meg, ami ebből táplálkozik. Óriási szükség lenne rá. Mondhatják nekem, hogy az online tér és a mesterséges intelligencia a jövő, a rádió meg elavult médium, de ezt már a népzenére is mondták, mégis él és virul. szükség lenne egy ilyen rádióra. Próbáltam tenni érte, hogy legyen egy fővárosi Fonó Rádió. Annak ellenére, hogy sikerült Korábban Eredics Gáborral, a Dankó Rádió vezérigazgatójával, Kelemen Lászlóval (Hagyományok Háza) Horváth Lacival (Fonó), Liber Bandival (Hangvető) egy asztalnál megegyezni, még a miniszterelnök úrnak is írtam levelet, de más idők jöttek, és úgy érzem a rádió ötletének energiája már csak bennem pislákol. A rádió nem azért lehet pontos példa - mert jelen esetben édesapám és Halmos Béla is ott hallotta először „Icsán” bandáját (nevet), mert egy „átlagembernek” nem kötelessége, hogy utánamenjen a népzenének, viszont érdemes ismernie, melynek lehetőségét biztosítani lehetne. Nem kell a rádiót feltalálni, csak lehessen odatekerni egy dugóban egy ilyen tartalomra is. Örvendetes, hogy rengeteg online elérhető adatbázis van, jobb-rosszabb keresőmotorokkal, de tartalomkészítő legyen a talpán, aki meg akar találni egy dalt és le akarja tölteni azt magának. A mi nemzedékünk meg a fiatalabbak számára már ott van minden a világhálón, de kérdés, melyik úton induljanak el? Régen mégis egyértelműbb volt, hogy merre kell haladni: most meg a rengeteg lehetőség közül melyiket válasszam? A Fonó Rádió erre alkalmas lenne. A zene nem csupán szórakoztató műfaj.

Ifj. Csoóri Sándor: A Fonó Rádió létrehozásával még ismertebbé lehetne tenni a magyar zenei kultúrát, terjeszteni ezt az eszmeiséget, amit a Fonó felvállalt és képvisel.

Csoóri Sándor „Sündi”: Egykor, a mostani Fonó teraszon túli hangárban láttam életem első autentikus népzenei koncertjét. A Kodoba Márton és Béla vezette magyarpalatkai Banda muzsikált. Csak felmentek a színpadra, és nyomták azt, amit egyébként is szoktak. Kicsit feszengve, furcsa volt nekik, hogy az emberek nem táncolnak rá. Európában úgy vagyunk, hogy a legnagyobb tánczenéket is ülve hallgatjuk? Aztán ma meg az unokája pörgeti fel a „Házunk előtt jégverem” -mel az estét!

Ifj. Csoóri Sándor: Ezt a dalt, a „Házunk előtt jégverem” zenéjét 1973-ban a palatkai öreg zenészektől hallottam egy lakodalomban. Nagyon megtetszett és mi is próbáltuk a Muzsikással a pesti táncházakban játszani. Gondoltam, miért ne lehetne ezt a zenét elénekelni?  Kerestem rá megfelelő szótagszámú szöveget. Így lett a zenéből népdal, mint a „Hidegen fújnak a szelek”, az „Én is voltam mikor voltam”, a „Nem úgy van most mint volt régen”, vagy az „Indulj el egy úton”… Két-három éve döbbentem rá, hogy voltaképpen „népdalszerző” is vagyok…(nevet)

Csoóri Sándor „Sündi”: A Jövő Fonójában ugyanúgy képzelem a népzenét, a jazzt, és a világzenét, mint a kezdeti minőségben. A magyar népzene, a magyar gondolkodás, a magyar világzene mindig is erősen képviselteti fogja magát.

Ifj. Csoóri Sándor: Egy embernek és egy nemzetnek is kell az identitásához a saját zene ismerete,  szeretete. Önmagunk szeretete.

Csoóri Sándor „Sündi”: Sok szinten kötődőm a Fonóhoz. Több lemezen játszom, ami a Fonóhoz kötődik. Apám 60. névnapjára ide szerveztem örömkoncertet. Az Ötödik Évszak, a Buda Folk, a Dresch Vonós Quartett, Ifjú Muzsikás … Koncertek, próbák, táncházak. Sok emlék, sok hajnal. Remek fórum a Fonó. Ez a kultúra örökíthető, tanítható és tanulható.

Készítette: Jávorszky Béla Szilárd

A Folkmagazin őszi különkiadásában az idén 30 éves Fonó "háza tájáról" olvashattok történeteket, interjúkat és különböző írásokat - ezekből válogatunk. 

Amikor Lukács József – vagy ahogy mindenki ismeri, Lujó – 1995-ben megalapította a Fonó Budai Zeneházat, akkori cége, az orvoselektronikai profillal működő 77 Elektronika kifejezetten szárnyalt. Ő pedig úgy gondolta, hogy az ott keresett millióit ebbe a nonprofit intézménybe „fekteti be”. Merthogy akkoriban az állam fenntartóként épp kivonult a művelődési házakból, azok egyre jobban amortizálódtak, lepukkantak és ezzel együtt marginalizálódtak. Miközben – még Los Andinos rajongóként – rendszeresen járt a józsefvárosi klubba, meg a közgáz jazzklubba Dresch Mihályt hallgatni. Mindkét helyen meg lehetett fulladni, annyira nem volt se tér, se levegő. Zenekarával, a Los Gringos-szal meg rendszeresen járta az országot, és mindenhol azt látta, mennyire borzasztóak a körülmények. Sőt, egyre borzasztóbbak. Meg azt is, hogy ez a kultúra így meg fog halni. Közben a 77 Elektronika székházába tartva nap mint nap elment a Sztegova utcai málladozó épületegyüttes előtt. Idővel úgy gondolta, tökéletesen alkalmas hely lehetne ennek a kultúrának.

Az idén harmincéves Fonó Budai Zeneház mindmáig megőrizte eredeti küldetését: nagyobbrészt a magyar és határontúli népzenének és néptáncnak nyújt állandó bemutatkozási lehetőséget, kisebbrészt az (etno) jazz és a világzenei irányzatoknak. 

– 2004-2005-ben a Fonó Budai Zeneház átélt egy komoly válságot, de azóta, úgy tűnik, működőképes. Mégha sok minden nem futotta ki magát, amit az induláskor a magad menedzser szemléletével beletettél.

– Hát igen, be kell látnom, egy ilyen intézmény mögé akármilyen gazdaságot teszek, nem tud önfenntartó lenni. Bár csendben megjegyzem, jó példának ott van a BMC, ahol persze erősebb a gasztronómiai rész, meg diverzifikált, de valószínűleg Gőz László is úgy képes önfenntartó lenni, hogy a filmzenéket, amiket fölvesz, meg azt a hatalmas előadótermet profibban hasznosítják, mint mi a stúdiót. Ami nekünk önmagában is veszteséget termelt. Tehát a BMC vagy az A38 Hajó – ahová az állami Petőfi Rádió és Televízió betelepedett – gazdasági példája azért ott lebeg a szemem előtt. 

A Fonó viszont a gazdasági önfenntartást nem tudta megvalósítani, illetve van egy másik tévedésem, hogy egy polgárosodó országban szerintem magának a polgárságnak több felelőssége van a saját kultúrájának a megtartása, megvédése érdekében. Itt a tehetősebb vállalkozói rétegek nagyobb mértékű támogatására is lehet gondolni, de a polgárok önmagukban, a puszta jelenlétükkel is támogathatnák az általuk preferált kultúrát azzal, hogy elmennek és kifizetik a jegyet. A támogatásokat viszont mégiscsak az államtól kell beszedni, mert a polgárság azt gondolja, az állam dolga, hogy a kultúrát fenntartsa. Amikor meg az állam olyan kultúrát tart fenn, amilyet ő akar, akkor meg hőbörög. Szerintem ez ellentmondás, de a társadalom ezen nem lépett túl. És végül az, hogy a Fonónak nem megy annyira jól anyagilag, nem tud olyan produkciókat elhozni, amiket szeretne, az azért van, mert nem állt bele abba a vonalba, hogy az állam éppen mit akar. Ebből a szempontból remek partnerem Horváth László igazgató, még akkor is, ha a habitusa nálamnál darabosabb. Volt, hogy nekem kellett összebékéltetni őt valamelyik állami korifeussal. De a Fonó ma is létezik, és lehet, hogy nem tud kellően nagy ívű programokat megvalósítani, de sikerült függetlennek maradnia, ami önmagában nagy érdem. 

Horváth László kétszer vezette a házat: egyszer rövid ideig még a hőskorban, másrészt az elmúlt tizensok évben. Mi változott benne?  

Sokkal érettebb lett. Az első 15 év, mondjuk úgy, az útkeresésről szólt, sűrű igazgatóváltásokkal, és benne volt a pakliban, hogy ő is csak egy lesz a sok között. De azért 2009-ben újra bizalmat szavaztam neki, és lám, azóta alkalmas vonalat képvisel, egyenesben, 

életben tartja a házat. Más kérdés, hogy anno úgy állapodtunk meg, hogy maximum 10 évig vezeti a házat, közben kineveli az utódját. Ez valahogy nem jött össze. Pedig regnálása elején hozott jelölteket, de ki ezért, ki azért, ki amazért nem vált be, egyikük kezébe sem lehetett volna odaadni a Fonót, úgyhogy Laci beleragadt ebbe a pozícióba. Ami számomra persze kockázatos, mert egyrészt mi lesz, ha egyszer megunja – különösen akkor, amikor gazdasági értelemben szorul a hurok – másrészt ő is öregszik, és önmagában szomorú látni, hogy az ifjúság mennyire nem tud érdemben bekapcsolódni. És most nem azokról az ifjú kollegákról beszélek, akik teszik a Fonóban a dolgukat, hanem azokról, akik a vállukra vennének egy ilyen méretű intézményt.

Pedig hát Ti is voltatok fiatalok.

A Fonót nyitó gárda átlagéletkora harminc alatt volt, a magam harmincnégy évével messze a legöregebbnek számítottam. De most valahogy nem látom az erőt vagy elszántságot az új generációban.

Ők mibe fektetik a pénzüket?

Nem tudom, nem tartom a kapcsolatot a fiatal vállalkozói réteggel. A Fonót, ugye, a mai napig támogatja a 77 Elektronika – a kedvemért –, meg a MOL (ami félig-meddig állami mecenatúra) látott bennünk fantáziát, és – kisebb összegekkel – szponzorált még az állami tulajdonú MFB Bank és a Garantiqa. Az összes többi állami pályázati pénz viszont – huszonpár éve ez velük a bajom – voltaképpen állandó ügyeskedésre késztetik a pályázókat. Hogy mit hová lehet elszámolni. Arra, hogy az intézményben legyen fűtés és világítás, hogy ki legyen takarítva, azaz a ház üzemeljen, arra nem lehet pénzt szerezni. Műsorokra, projektekre igen, de azzal projekt alapon kell elszámolni. De közben mitől működik a ház? Számomra érthetetlen, hogy miért nem lehet elfogadni a működési támogatást, hogy a ház a maga harminc éves tapasztalata alapján dönthessen arról, hogy milyen projektekre mennyit költ. Miközben, mondom, a legjobb az lenne, ha nem kellene az aktuális politikai erőkkel mindig csatákat vívni. Ha azok nem akarnák folyton beletenni a saját elképzeléseiket a kultúrafinanszírozási rendszerbe. És akkor mondhatjuk, igen, mi megfizetjük az adót, abból meg legyen nekünk kultúra. Na de ebbe már végképp ne menjünk bele. A létezési stabilitást mindenesetre szerintem így kellene megoldani, a színvonalat meg azzal a közönséggel, aki ide jár. Akik meg máshova járnak, és más színvonalat vagy kultúrszeletet igényelnek, azok meg azt támogassák a jelenlétükkel, vagy más eszközeikkel. 

Az utóbbi tíz évben nem is kellett mecénásként a Fonóba beleraknod?

Kellett volna, csak nem volt miből. A pénzemet, meg az öcsém pénzét mind beletettem a Prodosoft vállalatirányítási rendszerbe, amit tavaly augusztusban zártam be, mert folyamatosan egy Fonónyi veszteséget termelt. A kütyüiparból kiöregedtem, ezért úgy gondoltam, a tapasztalatomat beleteszem egy igazán jó vállalatirányítási rendszerbe. Ami szerintem valóban remek lett, de annak konjunkturális szakaszából kicsúsztunk. A Covid óta meg nagyon megváltozott a világ, a gazdaság, ami nem kedvezett nekünk. Már három évvel ezelőtt be kellett volna zárni, csak az ember mindig az utolsó pillanatig húzza. Következő nagyot meg már nem akarok dobni. Ez már tök más világ. Csinálják a fiatalok.

Az arányszámokat nézve nagyjából miként áll össze a Fonó éves költségvetése? 

Évente negyvenmilliót visz el a rezsi, hatvanmilliót a bérek, jutalékok. Ami csak a működéshez elég, ezen kívül ott vannak a programok. A bevételnek közel húsz százalékát teszi ki a szponzoráció, negyven százalékát az NKA és egyéb állami támogatás, húsz százaléka a jegyeladásból van, tíz százaléka az egyéb forrásokból, tíz százaléka pedig a kiadói 

tevékenységünkből. Miközben az utóbbi tíz évben én már csak olyan bújtatott támogatásokat tudok adni, mint mondjuk fizettem a ház könyvelőjét, meg a Fonónak nem kell az épületért bérleti díjat fizetni. Ami után egyébként még befizetem az adókat. Legutóbb 2021-ben a Dension leépítése kapcsán egy felszabadult ingatlan eladásából lett pénzem, abból toltam be a házba a klímát (talán harmincötmillió volt), mert annak legalább van látszata. De a napi karbantartást három éve már a Fonó gazdálkodja ki. 

Ma bele mernél vágni egy Utolsó Óra nagyságrendű projektbe?

Az Utolsó Óra a kilencvenes évek végén beláthatónak, finanszírozhatónak tűnt. Ha ma is állna mögöttem egy jól menő vállalat, ugyanúgy belevágnék. De akkor, persze, más időket éltünk. Valószínűleg a végén nem jött ki nullára, de mivel az egész Fonó veszteséges volt, végül is mindegy. A nyereségesség sosem érdekelt. Ahogy azt sem tudom, hogy az elmúlt harminc évben mennyit tettem a Fonóba. Pár évvel ezelőtt a Forbes magazinban írtak rólam egy cikket, ők, ugye, csak a számokból értenek, mondtam nekik valamit, de soha nem mértem, nem is érdekelt. Nyilván ismerem a magam egzisztenciáját, az aktuális vállalkozásom potenciálját, hogy mennyit tudok a megtermelt pénzből eltapsolni. De 2010 óta gyakorlatilag nincs olyan vállalkozásom, ami értelmes mennyiségű pénzt termelt – sőt, inkább a pénzt vitte –, úgyhogy a Fonó támogatása részemről elmaradt, vagy alacsony szintre csökkent.

Horváth Laciékat sarkallom, ahogy fogalmazni szoktam, mit mondtok majd az ötvenéves jubileumon? Nem lehet mindig az Utolsó Órára hivatkozni. Az, hogy Gábor Áron rézágyút öntött, a maga idejében klassz tett volt, de ma nem ebből élünk. Olyat kell ma tenni, ami jelentős és maradandó. A Fonó nyitása óta nagyon megváltozott a világ, ezt nem győzöm hangsúlyozni, de ez különösen az elmúlt tíz évben gyorsult fel. Ma arra próbálom ösztönözni őket – több-kevesebb sikerrel, tehát nem reménytelenül –, hogy igényes színvonalon streameljenek. Már a Covid megmutatta, hogy ez működik, viszont azóta elfogyott a lendület. Miközben ezáltal nem csak egy lokális közösséget tudsz megszólítani, hanem egy sokkal szélesebbet. Mára a világ kiszélesedett. Mi még világzenén vagy rockzenén szocializálódtunk, és alig vártuk, hogy koncert legyen, ma meg ásítasz kettőt, és meghallgatod Frank Zappa 1971-es Fillmore East koncertjét. Mert megteheted.

A globalizmus persze Budapestet is elárasztotta, sok szempontból összement a város, de a Fonó ma is túlságosan kiesik a fősodorból.

Az idők során többször fölmerült a Fonó költözése, de mindig ellene voltam. Nem kell, hogy a Fonó belefeküdjön a szórakoztatóiparba. A Fonóba szándékkal jöjjenek az emberek. Mondják, persze, messze van. Miközben, mondjuk, Londonban minden messze van. Nem tudsz közel lenni semmihez, mert akkora a város.

Ha a már emlegetett BMC-t vagy A38 hajót nézzük, azok ha nem is a centrumban, de viszonylag a városban vannak. Hozzájuk képest a Fonó mindig is külvárosinak számított.

A cigánysor is falu szélén van, mégis mennyi jó muzsikus lakott ott. Egyébként meg mihez képest? Újpestről nézve a BMC is messze van. A belváros nem abból a szempontból érdekes, hogy ott laknak az emberek (mert nem ott laknak), hanem mert oda járnak random szórakozni. Meg persze, koncert is van. De az Operába sem azért járnak az emberek, mert a belvárosban van, hanem azért, mert tudják, hogy ott azt a fajta kultúrát kapják, amire szükségük van. A Fonó ugyanez, csak egy másik szegmensben. Nem gondolom, hogy a Fonó helyzetén javítana, ha bemenne a belvárosba. Sőt, szerintem rontana, mert elkurvulna, és azt kezdené kiszolgálni, ami ott van. Más kérdés, hogy ezt az egyre fogyó érdeklődést ki kell-e szolgálni. Meg hogy a fiatalokat miként kell kiszolgálni: kultúrával vagy hatalmas bulival, ami után összesöpörjük 

az injekciós fecskendőket. Az ezredfordulón a Hangárt azért kellett bezárnunk, mert a Fonó szempontjából működtethetetlen volt. Egyrészt annyi ember fért el ott, aminek a Fonó infrastruktúrája nem felelt meg, másrészt a szélesre nyitott közönség ezt hozta magával. De ma már egy táncháztalálkozós nyitó buli végén is össze kell söpörni a fecskendőket. Ami külön elszomorít. 

A Fonó palettájáról mostanában a világ zenéit – és ezen nem a világzenét értem – hiányolom, de ennek nyilván anyagi okai vannak. Meg a jazzt. Nekem úgy tűnt, hogy tizenöt éve, a válságos időszakban hoztatok egy ilyen cenzúrát, nem?

Nem tudatosan döntöttünk így. Az aktuálisan regnáló igazgatók értelemszerűen meghatározták az arculatot, egy népzenész érdeklődésű vezető idejében nem volt lényeges, hogy milyen jazz programok vannak a házban. Meg ha egy kísérleti jazz koncertet huszonnégyen hallgatták meg, legközelebb már senki nem erőltette. De tudatos profiltisztítás sosem volt –egyszerűen az élet így hozta. Ahogy azt is, hogy a ház programjában túlsúlyba került a magyar népzene. 

Amikor a Fonó 1995 őszén megnyitott, még mindent kellett képviselnie. Azóta szakosodott a piac, és ha, mondjuk, jó jazzt akarsz hallgatni, inkább elmész a BMC-be, a BJC-be vagy a Jedermann Caféba. Meglettek azok a helyek, amelyek jobban tolják a jazzt. Mi meg toljuk a népzenét. Ez szerintem törvényszerű szakosodás, és csak kevés, nagy büdzsével dolgozó intézmény tudja fenntartani az igazi változatosságot, mint mondjuk a Művészetek Palotája vagy a Magyar Zene Háza. 

A Fonó tehát ma a helyén van?

Voltaképpen igen, mert most ez a helye. Ha tudnék jobbat, ösztönözném. Amit mondjuk az utóbbi időben az indíttatásomra megszerveztek, az a hétfői és keddi örömzenélés. Ami ha akarom, bevált, ha akarom, nem. Az Ír session ír mintára készült, de végül is belterjes muzsikálgatás lett belőle. Abból a szempontból jó, hogy legalább teret enged a nem előadói jellegű zenei közösségeknek, de az érdeklődő „közönség” hiányzik. Ezek nem együttesek, vagy előadók, nem is ez a céljuk, de külső érdeklődés hiányában eltompul az egész. És ez igaz a keddi Vonós sessionre is.

Mi lehet az oka ennek a belterjességnek?

Szerintem a Fonó keveset tesz azért, hogy népszerűsítse. Valószínűleg azért, mert ha be kell osztani, hogy mire költ, akkor nem az ingyenes rendezvényét fogja reklámozni. A „zenészek” ráadásul nem azért jönnek, hogy fogyasszanak, hanem hogy muzsikáljanak. Így aztán nincs bevétel, és a büfés inkább hazamenne már. Pedig a közösségépítés nem csak a zenélő közösségre vonatkozik, hanem a hallgató közösségre is, meg a táncolókra. Az ír zenére is igazából táncolni kell. Időnként előkerül egy-egy pár, aki eljár egy reelst vagy jiget, de nem alakul ki valódi közösség. Cserébe sokan játszanak, mondjuk tizenöten, pedig az ír népzenét négy fő is érvényesen megszólaltatja.

A magyarnál is ez van, azt is tánc alá kéne játszani, a hobbistáknak is. Illetve ott mindig van profi hegedűs-brácsás-bőgős. Ettől aztán ez valójában egy iskola vagy tanfolyam. Az elején kértem Porost, hogy néha csináljon úgy, mintha telefonhívása lenne, és menjen ki húsz percre, és nézzük meg, hogy mit tudnak a srácok nélküle. Mert akkor valakinek az élére kell állni a bandának. De ők végigmuzsikálják az egészet, mert „meg vannak fogadva”, ez egy „szolgálat”, de valójában ez a küldetésük is. De mindegy, szerintem így is túlbeszéltem. Nyilván, amikor az ember kitalálja, mindenféle szépet álmodik, miközben a valóság nem olyan. Jó, hogy létezik, de szerintem lehetne sokkal jobb is.

A többi napra egyébként el szoktál járni?

A szerdai táncházakra már nem, nem érzem ott jól magam. A csütörtöki kísérleti estekre időnként eljövök. Meg persze a nagyobb exponált koncertekre, mindegy, milyen napom tartják. 

Még mindig ott laksz a szlovák-magyar határon?

Nem, a csákányházi birtokot a Covid alatt föladtam. Ismét Budapesten élek, de vettem Balatonudvariban egy házat, arrafelé cseperedik két unokám is. Csak hát a csákányházi életet egyrészt nem lehet reprodukálni, másrészt meg, sokszor mondtam már, a világ megváltozott. A szlovák határ túloldalán tulajdonképpen egy baráti Fonót hoztam létre, mindenki nagyon élvezte, ma is sokan emlegetik. De amikor 2022-ben, a Covid vége felé felszámoltam, a törzsvendégek kérték, rendezzünk egy nosztalgia partit, ami létre is jött a Fonóban, a népzenész találkozó mellékrendezvényeként. S bár az első évben a kemény mag eljött, a második évben már ők is alig. A harmadik évben pedig meg sem szerveztem. Megváltozott a világ, vagy megöregedtünk. Ehhez idomulni kell. Valószínűleg etapokban mérem a saját életemet, Csákányházán lezártam egy korszakot, ennyi volt, tizenöt év.

A Fonó meg harminc éves. Miért ragaszkodsz hozzá?

Nem ragaszkodom hozzá, hanem túllépett rajtam. Ha nekem kellene tekerni a Fonót, akkor valószínűleg tizenöt éve bezáródott volna. De a Fonó nem az én cicám. Jó, hogy egykor többet álltam mögötte, többet segítettem, meg többet szóltam abba, hogy mik legyenek. De azért a Fonó eléggé független volt éntőlem is. Bizonyos igazgatóknak több kellett, másoknak kevesebb, de nem én tettem a Fonót olyanná, amilyen. Nekem volt egy vízióm róla, és a sorban érkező igazgatók, meg az odajáró közönség tette ilyenné, amilyen.

Lukács József (LUJÓ) fotó: Barcsik Géza