A világ legrangosabb nemzetközi világzenei listájára, a World Music Charts Europe-ra került fel áprilisban a ViGaD Tri, i lemeze és a BashElán Titkon című albuma. A lemezek a Fonó kiadásában jelentek meg az elmúlt fél évben – ezt az időszakot szemlézi a rangos zenei szerkesztőkből álló 50 fős grémium, pontozással validálva a kiadványokat. A ViGaD albuma emellett felkerült a Transglobal World Music Charts toplistára is, amely szélesebb körből merít, szemlézve nemcsak a fizikai, hanem a digitális kiadványokat is. Ritka, amikor a 20 lemezes WMCE listában két hazai album is helyet kap.

A BashElán az alapító – Herédi Zsombor – köré szerveződött fiatal muzsikusok csapata, akik az autentikus folk gyökereiből kiindulva merészen kísérleteznek: a magyar népzene, balkáni ritmusok és – az erdélyi-roma hagyományokból merített – cigányzene elemei keveredik a formáció muzsikájában, gazdag improvizatív energiával fűszerezve. A BashElán 2025-ben elnyerte a Fonó felfedezettje díjat. Titkon című második lemezük az együttes sokszínűségét és zenei érettségét tárja elénk, a zenekart a jelenlegi világzenei mezőny egyik legígéretesebb szereplőjévé emelve. A lemezen közreműködik: Herédi Zsombor – harmonika, Babcsán Bence – szaxofon, klarinét, Könczei Bálint – brácsa, tapan, Lakatos Dávid – nagybőgő, Csapodi Tádé – hegedű, Horváth Áron – cimbalom, gitár, Vrencsán Anita – ének

A ViGaD amennyire fiatal formáció, annyira hamar beírta magát a hazai koncert- és táncházi közegbe. A budapesti-szentendrei bázisú balkáni-délszláv zenét játszó csapat elnevezése az alapító tagok – Vince, Gáspár és Dániel – keresztneveinek kezdőbetűiből formált mozaikszó. Játékukban természetes eleganciával fonódnak össze a szerb, horvát és makedón dallamvilág rétegei; a tamburazenekar hangszerei és a harmonika mellett hegedű, klarinét, saxofon és derbuka is gazdagítja hangzásukat, amely egyszerre eleven és fegyelmezett. Első lemezük, a Tri, i ezt a sokszínű örökséget – melybe a Vujicsics és Söndörgő után harmadik generációként kapcsolódnak be – nemcsak megidézi, hanem újra is gondolja: a feszes táncritmusok hullámzását intim zenei részletek egészítik ki, miközben a zenekar minden hangját közös lélegzetvételként éljük meg. A lemezen közreműködik: Eredics Vince – harmonika, Zetelaki Gáspár - tambura, derbuka, Zetelaki Dániel – tambura, Csőke Dávid - tambura, hegedű, saxofon, klarinét, Popovics Dejan – tamburabőgő

A World Music Charts Europe elérhető ezen a weboldalon: https://wmce.de/

A Transglobal World Music Charts elérhető ezen a linken: https://www.transglobalwmc.com/

A lemezekről további részletek a Fonó webshopjában: https://www.fono.hu/hu/webshop/

Őri Kiss Botond és Horváth Dudu Dániel: Tremolare

Nemrégiben jelent meg a két jó barát lemeze, melyet még 2021-ben rögzítettek. Dudut jól ismerem, a szombathelyi zenei élet meghatározó, megkerülhetetlen alakja. Nem is szeretné egy zenész sem megkerülni. Néhány éve hallhattam őket Botonddal duóban játszani az egyik helyi kávézóban. Régen volt, de mintha néhány szerzemény erről az anyagról is felcsendült volna. Maradandó élmény volt, az biztos. Akkor láttam meg, jöttem rá, hogy néha, sőt sok esetben érdekesebb, élvezetesebb egy olyan zenei előadás, melyben kevés szereplő játszik. Két jó barát, akik zeneileg és emberileg is jól ismerik egymást, és jól együttműködnek egy produkcióban sokszor „többet érnek”, mint egy nagy zenekar.

Azóta bebizonyosodott, hogy ez tényleg így van, mások is ezt mondják, nem csak én, és egyre többet hallani olyanokról, hogy nem mindegy még az se, milyen teret, milyen muzsikával töltünk meg. Nagyon érdekes, és érdemes megfigyelni, hogy melyik térnek, teremnek milyen zenei produkció „áll jól”.

Ahogy múlik az idő, a nagy koncertek, sok tagú zenekarok, nagy bulik helyett szívesebben járok olyan rendezvényekre, melyek kis termekben, kevés ember előtt bonyolódnak le. Érdemes vadászni az ilyen jellegű eseményeket, például könyvbemutatókat, kerekasztal beszélgetéseket, különböző kiállításokat, melyek közben sokszor (általában) van egy kis zenei betét, mini koncert, mert igazi zenei gyöngyszemekre bukkanhatunk az ilyen jellegű eseményeken.

Természetesen ezt nem azért írom, mert Botond (zongora) és Dudu (hegedű) produkciója kizárólag kis termekbe, terekbe való, hanem mert hosszú idő után egy olyan albumot hallgathattam végig, ami igazán elgondolkodtatott. Lehetséges, hogy az is közrejátszik, hogy Danival egyszer közösen léphettem fel (néha én is hegedülgetek) és azóta nagyon jó kapcsolatot ápolunk, sokat beszélgettünk, beszélgetünk zenéről és minden másról, éppen ami érdekel, foglalkoztat bennünket. Ha jól ismersz valakit, könnyebben megérted azt is, mit szeretne a művészetén keresztül közölni.

Őri Kis Botond és Horváth Dudu Dániel lemezén érződik, hogy teljesen egy hullámhosszon vannak zeneileg és emberileg is. Sok-sok lemezt hallgattam már végig és általában megérzem (legalábbis azt hiszem, hogy megérzem), melyek azok, amelyek úgy születtek, hogy barátok, zenész cimborák zenélgettek, mert szeretnek együtt zenélni és született belőle valami nagyszerű. Itt ez történhetett. Érződik az, hogyha valakik összeállnak csak azért, hogy összehozzanak egy lemezt, hogy köré építsenek egy turnét, megjelenéseket stb. Ezek a produkciók is sokszor nagyon jók, de az olyanoknak, mint a Tremolare c. lemez, lelkük van.

Botond és Dani, mindketten nagyon sokoldalú és technikailag nagyon képzett zenészek, akik több stílusban otthonosan mozognak, legyen az klasszikus zene, világzene, vagy akár jazz. Igazán profi módon, teljes odaadással adják át a közönségnek, bármit is játszanak. Mindketten több formáció tagjai, de akár szólóban is képesek elvarázsolni a nagyérdeműt.

A lemez Intro c. kezdő szerzeménye azonnal azt sejtette, hogy ez egy nekem való korong lesz (sajnos tudtommal még nincs fizikai megjelenés, pedig bakeliten nagyot szólna!). A dalok ezután szép sorjában folyamatosan emelik a tétet. A címadó Tremolare helyenként kissé feszült és romantikus dallamai remekül váltják egymást. Valódi kortárs remekmű. Jönnek szép sorjában egymást követve a ritmusosabb és a lassabb muzsikák. Ami közös bennük, hogy mindegyik elgondolkodtat, elvarázsol, egy jobb, kiegyensúlyozottabb világba repíti a hallgatót, ahol két jó barát, akik zenéből vannak, őszinte muzsikájukkal igyekeznek nekünk, és maguknak is néhány szép percet ajándékozni fantasztikus műveikkel. Nehéz kiemelni egy-két dalt, de személyes kedvenceim a Marad és a Galliano.

Érdekes, hogy miért vártak a megjelenéssel ilyen hosszan a fiúk, de talán pont jókorra időzítették ezt a kiadványt. Hiánypótló lemez ez, mely megmutatja, hogy érdemes igazán őszinte muzsikát játszani, mely nem harsány, mellőz minden felesleges sallangot, felesleges körítést. Ami itt számít, az a minőségi zene, és hogy olyanok hallgassák, akik kicsit másra vágynak, kicsit őszintébbre, kicsit elgondolkodtatóbbra, mint amit bárhol megkaphatunk. Hallgassuk sokan, sokat ezt a csoda lemezt - jót tesz!

Spotifyon »»

Horváth Dániel és Őri Kiss Botond

A FonóBlog támogatója az NKA - Nemzeti Kulturális Alap.

Milyen a magyarországi mecenatúra helyzete? Hogyan lehet összehozni a kultúra szereplőit és az üzleti életet? Hol és milyen módon kell szemléletet formálni annak érdekében, hogy hosszú távú együttműködések szülessenek mecénások és kulturális projektek között?

Erről és sok minden másról is mesélt Balogh Máté, az Art is Business alapítója a Fonó legfrissebb Selection podcastjában Hegedüs Annának. 

A beszélgetés visszanézhető itt:

A FonóBlog támogatója az NKA - Nemzeti Kulturális Alap.

Március 12–13–14. ünnep a Fonóban. A Fonó Selection keretében több zenekar is színpadra lép, a programsorozat csúcspontja pedig március 14-én este érkezik: Nagy Csomor András és zenekara teremtik meg a Nemzeti Ünnep hangulatát. A koncert után a táncházban folytatódik az este, ahol a közönség akár át is táncolhat a másnapba. A zenei világ a ’20-as évek bárzenéjétől a balkáni dallamokon át a cigány ritmusokig és ível, gazdag és sodró hangulatot teremtve az ünnepi estéhez. A részletekről Nagy Csomor Andrást kérdeztük. 

Mi a közös zenei nyelv, ami összetartja a magyar hangszeres hagyományt a salsával, a flamencóval, a jazz-zel vagy a balkáni lüktetéssel?

Három oszlopon álló építmény vagyunk. Különböző zenei műfajokból érkeznek a zenekar tagjai. Vannak például, akik a jazz világából, ezentúl van a zenekarnak az a része, akik inkább a népzene vagy a kávéházi cigányzene oldaláról jönnek. Tulajdonképpen egy olvasztótégely vagyunk, és ez cél is volt, hogy egy olyan formációt rakjunk össze, amellyel nagyon sokféle műfajt el lehet játszani. A második oszlop a zenekar ízlésének az elmúlt években történt formálódása: szépen lassan, különböző okoknál fogva jutottunk el oda, hogy nagyon sokféleképpen tudunk muzsikálni, és, hogy sokféle dolgot szeretünk játszani. A zenésztársak képzettségi foka pedig alkalmas arra, hogy egymástól tanuljunk, és, hogy ezekben a különböző műfajokban megszólaljunk. A harmadik oszlop egy zeneszakmai rész, hogy a műfajok között ugyan eltérés van, de az én szempontomból a melódia - teljesen mindegy, hogy milyen műfajú- , mindig melódia marad. Onnantól kezdve, hogy ez igaz, onnantól kezdve semmi akadálya nincs annak, hogy a különböző műfajú különböző melódiákat úgy tudjuk összekötni, hogy azok végül egységes egészet alkossanak.

Tudatos dramaturgiában gondolkodsz vagy inkább az energia vezeti a műsort?

Ez egy érdekes kérdés. Nyilván van egy előzetes tervünk, hogy milyen számokat milyen sorrendben szeretnénk eljátszani. Ezt befolyásolja a számok jellege, hogy az éppen gyorsabb, vagy lassabb lüktetésű, és természetesen, hogy melyik műfajhoz tartozik, tehát ne kövesse egymást mondjuk két magyar népzenei vagy kávéházi cigányzenei szám, vagy ne egymás után szerepeljen két latin-amerikai szám, hanem inkább elszórva legyenek az összeállításban, épp azért, hogy változatos legyen, és folyamatosan érdekes tudjon maradni. De közben a zenekar is, meg én is prímásként, figyeljük a közönség reakcióit, és ennek megfelelően igyekszünk úgy alakítani a műsort, hogy ez az épp aktuális jelenlévőkhöz alkalmazkodjon. A Fonóban a március 14-i koncerten is így lesz, meglátjuk, hogy mire, hogy reagál a közönség, és hogyha valamilyen változtatásra lesz szükség, akkor ennek megpróbálunk majd eleget tenni.

Mit jelent számodra ma a forradalom szó zenei értelemben?

Hát igen, ugye a forradalmi koncert elnevezés az egyrészt utal a március 14-i időpontra tehát, hogy ez a koncert a március 15-i ünnephez tartozik. Másrészt pedig a mi zenénk a megszokott zenéktől eltérő, nagyon széles merítésű. Nem egy műfajban játszunk, hanem ahogy az ars poeticánkban is megfogalmaztuk: olyan műfajt teremtünk, ami a magyar hangszeres kultúrában fogant, de elindult világot látni. Ez egy viszonylag újszerű megközelítés, hogy gyorsan váltakozva, valóban a salsától a flamencóig, a jazztől a balkánig, a klezmertől, a magyar népzenéig és kávéházi cigányzenéig valamint retro stlíusú dalok átdolgozásáig terjed a repertoár. Úgyhogy ennyiben kellő szerénytelenséggel ugyan, de forradalmi az ötlet, vagy legalábbis kevesen vannak a magyar piacon, vagy talán még a világpiacon is, akik hasonló zsánerváltásokban gondolkodnak. Ez nem önmagában vett érték egyébként, nyilván akkor érték, hogyha jól csináljuk, azt meg majd döntse el a közönség, hogy tetszik-e neki vagy sem.

A hagyomány inkább megtartó erő vagy inspiráló feszültség?

Ez a kettő szerintem egyszerre is igaz lehet. Nekem nagyon fontos a magyar hagyomány, én ebben a szellemben nőttem fel. Fontos a magyarságom, fontosak a hagyományaink, a kultúránk, amit egy nagy kulturális örökségnek tartok, és célom is, hogy ez a fajta hagyomány, vagy ez a fajta kulturális örökség tovább öröklődjön a mi generációnkra, és lehetőleg minél szélesebb körben legyen ismert és kedvelt. Szerintem ebben sok teendője van a magyar zeneiparnak, mert más országokban, például Romániában, Szerbiában, vagy akár Spanyolországban az ő hagyományos műfajaik sokkal inkább képezik a mainstream zene részét. Nálunk is vannak üdítő kivételek, de azért a fő szabály az, hogy nem a magyar hagyományos kultúrából táplálkozó műfajok dominálnak, és szerintem ez egy olyan dolog, amiért érdemes küzdeni, hogy ez megváltozzon. Tehát ennyiben egy megtartó erő, az ember tudja, hogy honnan jött, hova tart, merre van az előre, egyfajta identitásbeli kapaszkodót nyújt az életben, de másrészt nyilván inspiráló feszültség is, hogy a hagyomány értékeit meg kell tartani, vagy meg kell próbálni megtartani, az esszenciális tartalmi elemeit azokat meg kell hagyni, viszont a kor igényeihez is némileg adaptálódni kell, mert máskülönben nem lesz fogyasztható az, amit megálmodtunk. Ebben kell valamilyen egyensúlyt találni, nem állítom magunkról, hogy mi megtaláltuk volna ezt az egyensúlyt, vagy hogy ez tökéletesen működne, de erre törekszünk, és abban bízunk, hogy a zenénk ezt is adja a közönségnek.

Mit változtat meg benned zenészként, amikor a hallgatóból résztvevő közönség lesz, vagyis, hogy a koncert átmegy táncházba?

Én abban bízom, hogy a koncert alatt ugyanúgy táncolnak majd az emberek, vagy ugyanolyan lelkesedéssel énekelnek, mint a táncházban. A táncház első köre nyilván egy kötetlenebb műfaj, nem kész szinpadi számokat játszik az ember, improvizatívabb lehet, legalábbis a dallam válogatásában mindenképp. Ha tánc alá kell muzsikálni, akkor azért máshogy kell játszani, mondjuk egy csárdást máshogy muzsikálunk akkor, ha mint zenei produkciót adjuk elő, mert egész egyszerűen mások az igények. Amikor viszont tánc van, akkor a táncoshoz próbálunk alkalmazkodni, hogy neki kényelmes legyen arra a zenére táncolni. Ez általában egy feszesebb tempót jelent, egy olyan lüktetést, amire az ember szívesen megmozdul, hogyha csak zenélünk, akkor nyilván olyan megoldások is beleférnek, amire alapvetően nehéz, vagy nem lehet magyar hagyományos táncot járni, de egyébként zeneileg meg jók, és jó azokat hallgatni. De mondom, a cél az, hogy a koncert e tekintetben ne térjen el a táncháztól, csatlakozzon mindenki, énekeljen és táncoljon velünk, vagy ha ezt nem szeretné, akkor jó ízzel hallgassa és fogyassza, amit muzsikálunk neki.

Volt-e a pillanat a pályád során, amikor a közösség reakciója új irányba terelt?

Szerintem ilyen konkrét pillanat nem volt, ez inkább egy folyamatos változás. Természetesen minden koncerten tapasztalunk valamit a közönség reakcióiból, és igyekszünk azokat a következtetéseket, amiket ebből tanulunk úgy levonni, hogy a mi elképzeléseink se sérüljenek, tehát tudjunk úgy játszani, ahogy szeretünk játszani, a küldetésünknek megfelelően. De emellett nyilván az is fontos, hogy ez egy befogadható muzsika legyen a közönségnek, és, hogy mi befogadható és mi élvezhető a szélesebb közönségnek, arra csakis a közönség tud választ adni, és amúgyis ez egy tapasztalati műfaj, szóval persze az ember átgondolja, hogy a koncertek vagy a zeneszámaink megjelenése után érkező visszajelzéseknek melyek azok a részei, amiket érdemes megfontolni, érdemes beépíteni a munkásságunkba.

Névjegy:

Nagy Csomor András pozsonyi születésű jogász, prímás és zenekarvezető pályája családi közegben indult: a közös muzsikálás korán meghatározó részévé vált életének. Tanulmányait a Tatai Református Gimnáziumban, majd a székesfehérvári Teleki Blanka Gimnáziumban folytatta, később a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karán szerzett diplomát, és a Mathias Corvinus Collegium hallgatója volt. Tanulmányai során több évet töltött Spanyolországban ösztöndíjasként. Zenei munkásságát autodidakta módon formálta, prímásként saját hangot alakított ki, amely a magyar hangszeres hagyományból indul ki, de nyitott a világzenei irányok felé. Zenekarával a népzene, a kávéházi cigányzene, a jazz, a flamenco, valamint számos más zenei világ elemeit ötvözi, új, mégis hagyománytisztelő megszólalást hozva létre. Munkásságát több elismerés kíséri: zenekarával elnyerte a Harmónia – Szlovákiai Magyar Zenei Díj szakmai fődíját és közönségdíját. A zene mellett újságíróként is dolgozott, és a kulturális hagyományt élő, alkotó erőként értelmezi, amely a jelenben formálódik tovább.

Részletek, jegyek: Forradalmi koncert és táncház: Nagy Csomor András és zenekara - Fonó

A FonóBlog támogatója a Nemzeti Kulturális Alap.

Jávorszky Béla Szilárd interjúja

A Folkmagazin 2025 őszi különkiadása a 30 éves Fonó "háza tájáról" közölt történeteket, interjúkat és különböző írásokat - ezekből válogatunk most a Fonó-blogon. 

Az Agócs Gergely vezette, 1997-ben alakult Fonó Zenekar – melynek tagjai gyűjtéssel is foglalkoznak – fő profilját a magyarság, valamint a Kárpát-Medence egyéb népeinek hangszeres és vokális zenei hagyománya, illetve azok hagyományhű feldolgozásai alkotják. A tagok (egyenként, de közösen is) más zenei műfajok – a klasszikus vonószene, az opera, a modern jazz irányzatai, a világzene vagy az autentikus klezmer muzsika – előadóival is együttműködnek, és e tevékenységük immár több tucat hanglemezen is tetten érhető. A miértekről és hogyanokról Agócs Gergelyt kérdeztem.

Pál István Madách-díjas nógrádi pásztor, tereskei dudás és Agócs Gergely

Mennyire nehéz összeszervezni egy olyan zenekart, melynek szinte mindegyik tagja a saját formációjával is játszik, önálló szólókarriert épít vagy történetesen tanít?

Nem áthidalhatatlan nehézség, de azért kihívás. Mindenesetre – néhány cserejátékossal kiegészülve – a meghívások több mint kilencven százalékának eleget tudtunk tenni. A zenekar magját amúgy Gombai Tamás prímás, D. Tóth Sándor „Satya” brácsás, Kürtösi Zsolt bőgős és jómagam (ének, fúvós hangszerek, koboz) alkotja. A kezdetek óta igyekeztünk énekesnőt is bevonni, mert a magyar népzenében vannak olyan kötött hangnemek, amelyek nekem (mint bariton) nem fekszenek jól, viszont egy női hangnak kényelmesek. Az első tíz évben Herczku Ágnes volt velünk, azóta Navratil Andrea. És mindig játszott nálunk egy másodprímás, a kezdeti időkben – még Hegedős név alatt – Szabó Gábor „Suvi”, 2003 óta pedig Pál István „Szalonna”. Mindeközben Navratil Andreával egy időben társult hozzánk a cimbalmos Tárkány Kovács Bálint. Így vagyunk heten, mint a hét mesterlövész. 

A Hegedős a Honvéd együttes kisérőzenekara volt. Hogyan lett belőle Fonó Zenekar? 

Amikor 2001-ben eljöttem a Honvéd együttestől, még egy évig Hegedős néven futottunk. A Honvéd Együttes ezt egy idő után nehezményezte. Akkoriban jelent meg a Mixtura Cultivalis című lemezünk a Fonó Records-nál, és a Fonó Budai Zeneház akkori igazgatója, László Sanyi vetette fel, hogy legyünk Fonó Zenekar. Amúgy is rendszeresen ott muzsikáltunk (éveken át működött ott klubunk). Ezeken a klubesteken („Fonó a Fonóban” címmel tartottuk őket) mindig igyekeztük a művészeti ágak közötti párbeszédet színpadra vinni. Ahogy mi neveztünk, a közelítéseket. Rengeteg kollégával adtunk közös koncertet, Gryllus Dánieltől Gerendás Péterig, Nagy Ferótól Spitzer Gyöngyi Somáig, vagy épp a klasszikus zenei hegedűvirtuózzal, Szabadi Vilmossal játszottunk. Felemelő pillanatok voltak.

Szabados Vilmossal játszotok a Bartók: Túlparton (Művészi zene és népzenei gyökerek) című 2004-es Hungaroton Classic albumon is. Ezeket a közelítéseket később próbáltátok a lemezeiteken is megmutatni? 

Persze, hisz miként Kodály Zoltán a Magyarság a zenében című tanulmányában írta: „Egyik kezünket még a nogáj-tatár, a votják, a cseremisz fogja, a másikat Bach és Palestrina”. A 2012-es Vadbarokk című lemezünkön a magyar népzene európai beágyazottságát igyekeztünk megmutatni. 2017-ben ugyancsak Kodály útmutatásai, de már a saját terepkutatásaim nyomán állítottuk színpadra az Atyai ág című produkciónkat – immár a magyar népzene keleti irányú kapcsolatai jegyében. Ebben azt szerettük volna megmutatni, hogyan fogja a kezünket az a bizonyos nogaj-tatár, nem képletesen, hanem ténylegesen is, hiszen a produkcióban balkár, nogáj, baskír és kumuk vendégeket hívtam, akikkel keleti gyűjtőútjaim során találkoztam. A magyar népzene és a kipcsak török népek zenefolklórja közötti párhuzamok felmutatása pillanatában pedig elérkezettnek éreztük az időt arra, hogy kulturális életünkben a finnugor nyelvi kapcsolatok mellett a türk kulturális rokonságunk képviselői is hangot kapjanak. Nem a „vagy-vagy”, hanem az „is-is” jegyében.

Közben 2009-ben megjelentettétek a Haheta (Táncházi slágerek) című nagylemezt. Ez mennyire illeszkedik ebbe a sorba?

Kevésbé, de azért igyekeztünk a mindenféle közelítések nélküli, magyar népzenei énünket is kifejezésre juttatni. A Hateha mellett ilyen volt a 2020-as, a trianoni békediktátum századik évfordulója alkalmából színre vitt Tanúhegyek című produkciónk is, ahol tíz elcsatolt régiónak a hagyományőrző zenészeit, énekeseit hívtuk meg, és velük együtt tíz koncert keretében bemutattuk, hogy az elmúlt száz esztendő történelmi viharai ellenére a magyar népdal miként él azokon a tájegységeken, amelyek magyar lakosai különféle szomszédos államok polgárai lettek. Tehát ez is a népzenei énünk színrevitelét kívánta hangsúlyozni. Viszont a közelítések abban az értelemben benne voltak a produkcióban, hogy ezek az idős hagyományőrzők ezt a zenei kultúrát nem kazettákról, vagy iskolákban tanulták, hanem családi örökségként hordják a szíveikben. Fontos hangsúlyozni, hogy mi nem csak az elszakított területek magyar ajkú lakosságát sajnáljuk, hanem a Szent Korona országainak egyéb, velünk ezer éven keresztül együtt élő nemzetiségeit is. Ők is – ahogy azt Bartók vagy Martin György megállapította – részei a Kárpát-medence kulturális egységének. Ezért ezeken a koncerteken, egy-egy villanás erejéig a szlovák, a román, a ruszin vagy a horvát népzenét is bemutattunk, hogy megüzenjük a közönségnek: mi az ő hagyományos műveltségüket is nagyra értékeljük, az ő népzenéjüket is szeretjük. Függetlenül attól, hogy egy évszázaddal ezelőtt milyen hatalmi érdekek milyen államokat hoztak létre a fejük fölött.

A Fonó alapításának 30. évfordulója kapcsán két dupla nagylemezt terveztek megjelentetni. Mesélnél róluk részletesebben?

A két CD-n eddig meg nem jelent Tanúhegyek és Atyai ág produkciók koncertfelvételeit szeretnénk nagylemezbe önteni. A turnéinkon mindig Sándor Csaba barátunk a hangmérnök, és ahol érdemesnek ítélte/ítéltük, ott rögzítette ezeket a fellépéseket. Sok esetben nagy pillanatok voltak ezek, titokban magam is szívesen előveszem őket, mert olyan jó hallgatni, ahogy együtt muzsikálunk a gyimesiekkel, a gömöri Káposzta Pistával vagy a zoboraljai asszonyokkal. E két produkció zenei anyagát az elmúlt évek egyfajta összegzésének szántuk, hiszen az internet megakasztotta a publikáló kedvünket.

Van egyébként ma még értelme CD-t megjelentetni? 

Az említetteken túl több lemezterv is van a tarsolyunkban, de azt látjuk, hogy a fiatalabb kollégák már nem CD-ket adnak ki, hanem klipeket, dalokat jelentenek meg az internet különféle felületein. De én nagyon örülök annak, hogy a Fonó Budai Zeneház az évforduló kapcsán vinyl sorozattal rukkolt elő, mert akik kizárólag az interneten akarják megjelentetni a zenéiket vagy a szövegeiket, és aztán felteszik azokat a felhőbe, azoknak üzenem, hogy ehhez a törekvésükhöz kívánok nekik friss, jó egészséget és – folyamatos áramszolgáltatást. Nem is kell olyan messzire menni, hogy itt a szomszédban, igaz, a háború miatt, de nem egyértelmű és folyamatos ez. Én nem szeretném, hogy a mi életterünkben egy ilyen összeomlás bekövetkezzen. De nemrég Spanyolországban egyes régiók napokig áram nélkül maradtak, így azok, akik addig a szerverekben, meg a felhőben elhelyezett tartalmaikban bíztak, ha olvasni akartak, bizony fel kellett nyúlniuk a könyvespolcra.

Van egy olyan terved, amit fájlalsz, hogy nem valósult meg?

Az, hogy nem folytattuk a Hatehát. Olyan szinten készen áll a lemezterv, hogy tudjuk, hogy melyik dallamokat hogyan rakjuk egymás mellé, milyen hangnemben és milyen ritmusképletben muzsikáljuk el. Tehát minden megvan hozzá. A Hateha – mint az alcíme is mutatja – táncházi slágerek gyűjteménye. A táncházmozgalom a hetvenes években az erdélyi zenék berobbanásával szólt nagyot, pedig már akkor is ott voltak a magyarországi tájegységek zenéi. Akkor úgy hívták, hogy dunántúli meg szatmári, holott a dunántúli elsősorban a somogyit jelentette, a szatmári pedig inkább a szélesebb értelemben vett Felső-Tisza vidékit. Tehát abban voltak szabolcsi, zempléni, kárpátaljai dallamok is, vagy akár a hortobágyi puszta északi széléről származó zenék. 

Más lemeztervek?

Több is van. A legkiforrottabb talán a Genius Loci, melyben az egyes régiók áthallásait szeretnénk megmutatni. Tehát Szatmárból nemcsak a magyart, hanem a cigányt, Gömörből nemcsak a magyart, hanem a szlovákot és így tovább. Tényleg nagy fékezőerőt jelent ez az új publikálási trend. A nagyobb ívű zenei-művészeti koncepciókat egy-egy lemezen lehet megjelentetni, mindemellett úgy tűnik, mintha a közönség elfordult volna a lemezektől. Mintha már nem lenne elég türelem „egy lélegzetvételre” végighallgatni 60-70 percnyi zenét. Koncerten még igen, mert a közönség odajön, fizikailag ott van, és nem tud minket kikapcsolni, nincs a zsebében ilyen távirányító. Talán ezért sem tartunk kétrészes koncerteket. Nyilván a nagyobb ívű produkciók, mint az említett Tanúhegyek vagy az Atyai ág eleve kétrészesek voltak, ezért is gondolkodtunk dupla nagylemezben.

A Fonó Zenekar nem sűrűn próbál és lép fel. Nyilván nem ebből éltek.

Nem. A tavalyi év nagyon rossz volt, két koncertünk volt összesen, de idén – a már lezajlott koncertjeinkkel együtt – több mint 10 fellépés várható. Érdekes, hogy a Covid éveiben nem hogy lecsökkent, hanem még meg is ugrott a meghívásaink száma. Persze főleg szabadtéri rendezvényekre. Kapolcsra mindig invitálnak, idén is megyünk a Művészetek Völgyébe. Mindig próbálunk csemegével előrukkolni. A Hagyományok Háza Folkudvarán például azt kérték, hogy mivel abban az évben három napon keresztül a bakonyi kultúrával foglalkoztak, mi is olyasmit állítsunk össze. Erre összetettünk egy olyan másfél órás koncertet, amelyben az elejétől a végéig dunántúli magyar népzene szólt. A hosszifuruglától a kanászkürtön keresztül a dudáig vagy a soproni cimbalom zenéig.

Ezeket a koncerteken gyakorlatilag egyszer játsszátok el, vagy egyes elemei beépülnek a repertoárba?

Amikor azon gondolkodunk, mit játszunk legközelebb, nem az a kérdés, hogy mit muzsikáljunk, hanem hogy mit ne muzsikáljunk. Ennek a dunántúli koncertnek a fele már korábban meglévő darab volt, oda csak a másik felét kellett összeállítani. De hogy egy másik alkalmat említsek, idén március 15-én a Várkert Bazárban adtunk egy ünnepi műsort, és ott is nagyjából a felét kifejezetten arra az alkalomra állítottuk színpadra. Persze rögzítettük, hogyha a jövőben nemzeti ünnepeink alkalmából hívnának koncertet adni, akkor az előadás zenei anyaga ne merüljön feledésbe. Szóval igen, ilyen speciális feladatokat is örömmel vállalunk, mert egyrészt kihívás, másrészt annak a sok mindennek, ami bennünk leülepedett a magyar népzenéből, így van alkalma felszínre törni.

Az albumaitok borítóin is érződik egyfajta koncepció…

Örülök, hogy észrevetted, és igen, ezeket a lemezeket vizuális műalkotásnak is tekintem. Persze zenei szempontból egy-egy lemezszám önmagában is az, de az albumainkat mindig úgy próbáltuk/próbáltam megszerkeszteni, hogy legyen íve, az elejétől a végéig végighallgatható koncepciója. Például a Mixtura Cultivalis-on – mivel a mixtúra párhuzamos többszólamúságot jelent – a lemez három pontján három egymástól különböző többszólamúság jelenik meg az énekben. Vagy akár a zárószámban, az In Memoriam Bohumil Hrabal-ban a német népzenéből a cseheken, morvákon keresztül a csallóközi magyarságig átszűrődő rezesbanda muzsikának a vonós hangszereken megvalósuló imitációja hallható. És nem véletlen, hogy a végén úgy elhal és ködbe vész a zene. 2002-ben érzékeltük, hogy egy korszak végén járunk, az internet berobbanásának éveiben, ami rengeteg gondolatot előhívott belőlünk.

De a borítókra visszatérve: igyekszünk különös műgonddal az albumok grafikáit is művészi keretbe foglalni. A Vadbarokkon egy szőlőkacs látható, ami a kacskaringós formájával a barokk szövevényességére utal. Külön üzeneteket hordoznak a Mixtura Cultivalis archaizáló fényképei, vagy a Hateha a táncházmozgalom hőskorából származó képi világa. Nekünk ez mindig fontos volt. Ezért is gondoltunk például, hogy az Atyai ág ne lemez legyen, hanem egy könyv, melyben négy nyelven – magyarul, angolul, oroszul és törökül – leírjuk, hogy mik is ezek a párhuzamok. Hogy a türk nyelvcsalád kipcsak ágának nyelveit beszélő etnikumok népzenéje miért is áll ilyen közel a magyar népzenéhez. Miért van az, hogy egyazon dallamtípus két nagyon közeli magyar és türk változatát tudjuk megjeleníteni egymás mellett. Szóval ezek érdemelnének néhány oldal leírást. Nem tudományos, lábjegyzetes szövegre kell gondolnunk, hanem igényesebb ismeretterjesztésre. Lehet, hogy ráérő időmben, azaz éjszakánként, az előttünk álló esztendőben sikerül majd megírnom ezt a szöveget. 

Fonó zenekar HateHa »»

Fonó zenekar Vadbarokk »»

A FonóBlog támogatója a Nemzeti Kulturális Alap.