Havonta egy-egy meghívott zenésszel bungee jumpingol a Fonó Budai Zeneházban, de mindig túléli. Tévedt már el a saját zenei hullámvasútján, de mindig visszatért a kiindulóponthoz. A fiatal zongorista live act estjeinek elmaradhatatlan sztárja egy analóg szintetizátor és egy dobgép. Ifj. Novai Gáborral beszélgettünk, a Novan Experiment ötletgazdájával, aki a szólókarrierjéről és a Novan Experimentről hasonló elánnal mesélt.
Már két éve jelen van a Novan Experiment a Fonóban. Mi volt kezdetben a missziód?
Szerettem volna egy szabad alkotóteret, ahol mindenféle megfelelési kényszer nélkül tudok zenei párbeszédet folytatni valaki mással. Akartam egy jam sessiont, ami nem olyan, mint a többi. Igazából előtte nem éreztem jól magamat egy ilyen “örömzenélésen” sem. Azt éreztem, hogy nem az történik, aminek kellene. Sokszor egy ilyen alkalmon mindenki feljön a színpadra, és játszik valamit. Nem a kommunikációról szól, hanem inkább kicsit öncélú; mindenki bebizonyítja a másiknak, hogy milyen jól és gyorsan tud játszani.
Van benne versengés?
Igen, és én egy ilyen közegben sosem éreztem magam jól. Pedig én nagyon vágyom arra, hogy csak menjünk fel a színpadra, nincsenek számok, csak improvizáljunk, és nézzük meg, hogy mi fog történni. Rájöttem, hogy ezt meg tudom úgy csinálni, ha én vagyok a vezetője egy ilyennek. Kitaláltam egy koncepciót; a zenésztárssal csak beszélgetni kell előtte, közös nevezőre jutni, és ha ez sikerül, akkor marha jó összhang tud létrejönni.
Kerítesz magad mellé egy zenészt, akivel jól megértitek egymást szóban, majd élesben kipróbáljátok, hogy zeneileg is működik-e a kommunikáció köztetek.
Igen. A lényeg, hogy ez tényleg csak a zenéről szóljon. Nekem mindig az a legérdekesebb, ami ott a helyszínen történik. Amikor semmi sincs előre kitalálva. Ez egy nagyon intim és különleges tapasztalat, hogyha az ember jó hozzáállással van. De a zenésztársaim nyitottsága nélkül nem érne semmit az egész. Minden hónapban rengeteg új dolgot tanulok, amit próbálok integrálni a zeneiségembe. Ha a zene van a középpontban, nem pedig az, hogy megmutassuk, hogy milyen jól tudunk szólózni, akkor ez egy spirituális élmény is lehet. Engem nagyon motivál, hogy legyen egy ilyen tér. A Fonó erre alkalmas, mert itt megvan erre a nyitottság, ide eljöhetnek azok az emberek, akiket ez érdekel. Elkezdtem azt csinálni, hogy többféle műfajból direkt hívtam embereket, a jazztől az elektronikus zene irányába is elindultam, de hívok DJ-t is. Ezeket a világokat szeretném vegyíteni, hogy egy szabad zenei párbeszéd legyen.
Amit kitűztél célul két éve, az változott az évek során?
Igazából csak az ízlésem változott. Elkezdtem szólókarriert is csinálni, saját zenei nyelvet megfogalmazni. Leginkább azokból az inspirációkból dolgozom, amik a Fonóban történtek velem, mert egy ilyen helyzetben, amikor az ember le van rakva nézők elé úgy, hogy nem készült rá, akkor más szinten kell jelen lennie. Nem lehet elbújni ötletek vagy előre reparált dolgok mögé, hanem az lesz, ami a legőszintébben jön az emberből. Így megfigyeltem, hogy belőlem mi jön ki egy ilyen helyzetben. Teltek az évek, elkezdett formálódni egy stílus. Az elektronika jobban a központba került, a szabad improvizáció maradt. Az elektronikus zenét elkezdtem integrálni jazzel, népzenei elemekkel. Ebben érzem az én saját zenei nyelvemet. A Fonóban viszont megtartom a formát, itt mindig lesz vendég, de máshol már elkezdtem egyedül játszani.
Milyen hatások értek eddig téged?
Mindig olyan zenekarokban voltam, ahol alkotó voltam. Azokon a helyeken, ahol nem vagy csak kicsit vehettem részt az alkotói folyamatokban, ott nem voltam motivált. Mindig az alkotási folyamatokat szerettem. Hogy együtt dolgozunk. A zenekar nekem egy család. Viszont egyedül sosem próbáltam, hogy teljesen én találok ki valamit. Mindig együtt írtunk mindent. Most viszont arra vagyok kíváncsi, hogy mi történik akkor, ha én találok ki mindent. Egy teljesen új önismereti szakaszba léptem emiatt művészileg, emberileg meg szakmailag is.
Az itt és most alkotásban hiszel inkább vagy az alkotásban, mint egy koncepció előre kitalálása?
Az is számírás, amikor jammelünk. Csak ott nem állunk meg. Ha otthon számot írunk, akkor megállunk, visszahallgatjuk és elkezdjük fonogatni. Annak egy más eredménye lesz, mint akkor, amikor nem állunk meg és megyünk tovább. Ez egy olyan koncert, ahol meglátjuk, hogy mit tudunk kihozni magunkból. Én mind a kettőt nagyon élvezem. Az improvizáció egy instant számírás. A két folyamatot csak a szituáció választja el egymástól.
Adrenalinban erősebb, amikor improvizálsz?
Itt nagyon durva adrenalin van. Olyan érzés, mintha leugranék egy bungee jumpinggal egy hídról vagy felülnék egy hullámvasútra. Elindult a hullámvasút, és nem tudom visszatartani. Menni kell a flow-val. Ha olyan helyre megyünk, ahová nem akartam menni, azon be lehet feszülni. Akkor gyomorgörcsöm lesz.
Volt már ilyen?
Volt. Főleg az elején.
Hogy jöttél ki belőle?
Nem tudom. Egyszerűen muszáj volt kijönni belőle.
Ez csak neked volt rossz, vagy az előadás is rosszul sikerült?
Ez hat az előadásra is, de belülről sokkal rosszabbnak érzed. Ez egy mélyvíz. Ebből annyi mindent lehet tanulni, hogy szinte mindenkinek javaslom, hogy csináljon ilyesmit. Ez tényleg olyan, mint a bungee jumping.
Leugrasz, tudod hogy túl fogod élni, de azért mégis félelmetes.
Pontosan. Az önbizalmat, az önismeretet és a kommunikációt nagyon erősíti. Itt 200%-kal kell figyelni a másikra. Nem az van, hogy tudom a számot, eljátszottuk kétszázszor, tudom, hogy mi fog jönni, ami miatt van rajtam egyfajta nyugalom. Na, itt nincsen. Bármelyik pillanatban változhat bármi. Minden mozdulatra figyelek, közben próbálok előre gondolkodni, hogy vajon ez az ív, ami elindult, az hova fut ki, és milyen új elemet kell belehelyezni, hogy izgalmas legyen.
A Novan Experiment esteken nincs megállás: elkezdtek zenélni, és valamikor befejezitek. Mennyire nehéz lekanyarítani egy ilyen előadást?
Beáll egy belső óra. Érzésre van. Ha nagyon nagy stenk van, akkor nem akarok leállni, de volt már olyan is, hogy azt gondoltam, ennyi elég volt, a közönség viszont mondta, hogy még játszunk. Ez egy nagyon jó jel. Mindig csak azoknak szól a zene, akik ott vannak a teremben. Ez egy olyan ajándék nekik, ami soha többé nem fog úgy elhangozni, mint akkor, és nem lett volna olyan, ha ők, nincsenek ott. Kicsit mindenkivel történik ez.
Mit szeretnél ezzel az egésszel elérni?
Az a vágyam, hogy az élőzenét propagáljam. Hogy egy koncert sokkal spirituálisabb dolog legyen, mint amilyen általában szokott lenni. Nekem hiányzik a világból ez a fajta intuitív, ad hoc, őszinte megnyilvánulás. Minden egy kicsit be van csomagolva egy termékké, mert így tudnak funkcionálni a zenekarok. Én is ilyen zenekarokban játszottam, én is kicsit ilyen vagyok; be kell valamit csomagolni pakkokba, amiből lesz egy termék, amit oda tudunk adni. Ez pedig nem egy termék, hanem egy olyan közösségi élmény, amivel sokkal mélyebbre tudunk menni együtt. Szerintem erről szól a zene. Részben egy terápia, részben egy közösségi élmény. Egy esztétikai dolog. Egy közös utazás.
Mitől lesz ez más, mint egy másik jammelés?
Ez inkább belül dől el. Egy ívet képzelek el, ami olyan, mintha egy megírt koncert lenne, de közben nem az. Egy átlag jam session olyan, hogy mindenki eljön, elmondja, amit akar, aztán hazamegy. Ez pedig egy lánc, amit én fogok össze. Azzal az attitűddel csináljuk, hogy itt tényleg csak az legyen, ami legőszintébben jön, mint szabad önkifejezés. Egy jam sessisonon általában vannak sztenderdek. Az is őszinte, mert mindenki azt játssza, ami jön belőle.
Itt egy darab hangsor sincs előre megírva?
Semmi. Nincsenek sémák. Olyan, mint a beszéd vagy a nyelv. Ha bedobunk közhelyeket, például hogy beszélgessünk az időjárásról, akkor az olyan, mint egy zenei standard, ami alapján elmondjuk a szokásos dolgokat. Vannak jazz standardek, amik már szinte valamilyen megírt számok. Amit én csinálok, az viszont olyan, mint egy nagyon mély filozófiai beszélgetés, amikor nem tudjuk előre, hogy miről fogunk beszélgetni, de nagyon mélyre megyünk és menet közben teljesen új témákat fogunk feltárni. Ez az analógia a legérthetőbb a kommunikációval, a beszéddel. Ez nem egy misztikus dolog, hanem ez tényleg csak egy beszélgetés. Azt szeretném, hogy az emberek ezt értsék. Nem arról van szó, hogy egy elvont világban vagyok magamban, hanem én kommunikálni szeretnék. Ezt az egészet azért csinálom, mert sokkal mélyebb szinten lehet így kommunikálni, mint szavakkal.
Mindenki hat rád, aki a térben van?
Nagyon. Ez minden koncerten igaz, de itt különösen, mert nagyon befolyásolják azt is, hogy mi fog történni.
Mitől lesz ez kétirányú kommunikáció?
A következő koncert, március 10-én kifejezetten tánccentrikus lesz. Ott tudnak azzal üzenni nekem az emberek, ahogy mozognak. De önmagában a jelenlétükkel is kommunikálnak, azzal hogy figyelnek. A zeném tényleg csak amiatt ilyen, mert ott van a többi ember. Mindenki számít, aki ott van. Érzékelek mindenkit a teremben, azonnal jön vissza a rezgés. Ez szerintem mindenkire igaz, aki zenél, aki kommunikál. Csak ez nem a szavak szintjén működik.
Mi van akkor, ha úgy vagy megvilágítva, hogy nem látod a közönséget?
Nagyon érdekes, de lehet érezni, hogy figyelnek-e vagy nem. Játszottam már olyan közönségnek, akik beszélgettek. Sokszor éreztem már, hogy nem figyelnek. Figyelnek is, de közben dumálgatnak. Ezzel üzennek valamit, ami rám borzasztó hatással van. Így nem lehet zenélni rendesen. De ez a zene jellegétől is függ. Ha én olyat csinálok, amibe ez belefér, akkor oké, de ha valami intim típusú zenét, akkor azt üzenik, hogy nem érdekes. Beszélek valakihez egy mély dologról, őt meg nem érdekli, amit mondok.
Nyugtass meg, hogy ilyen ritkán fordul elő!
Itt a Fonóban nem szokott. Itt azzal üzennek, hogy figyelnek, meg átérzik. Ha látok bármilyen reakciót egy vendégen, akár egy minimálisat is, az nagyon nagy hatással van rám. Az gyógyít. Amióta ezt csinálom, én minden hónapban újjászületek. Feltöltődöm ettől. Van benne valami erő.
Írta: Vörös Eszter
