A Folkmagazin 2025 őszi különkiadása a 30 éves Fonó "háza tájáról" közölt történeteket, interjúkat és különböző írásokat - ezekből válogatunk most a Fonó-blogon. 

A hazai nép-és világzenei színtér egyéni hangú, sokoldalú, nagyhatású szereplői Herczku Ágnes és Nikola Parov alkotópáros. Herczku Ágnes népdalénekesként évtizedek óta megkerülhetetlen, de más műfajokban is otthonosan mozog. Nikola Parov Zsarátnok együttese a hazai világzene úttörő és máig meghatározó zenekara volt és a multiinstrumentalista zenész ezt követően is kiemelkedő produkciók szerzője és közreműködője. Velük beszélgettem többek között a kezdetekről, a humorról és a mesterséges intelligenciáról.

Emlékeztek az első meghatározó zenei élményetekre?

Nikola Parov - Gyerekkoromban (Bulgáriában) minden lehetséges szabadidőmet és iskolai szünidőt falun töltöttem. Nagyapám, aki földműves volt, hangszeres zenész is szabadidejében (gadulka). Így a környékbeli falvak különböző eseményein mindig jelen volt és szolgáltatott... Otthon pedig minden este saját kedvtelésére! Ezek az emlékképek egész életemben végigkísértek és még ma is jelen vannak a gondolataimban. Az ő hatására kerültem ilyen közel a hagyományos zenékhez.

Herczku Ágnes -  Meselemezekre emlékszem legkorábbról, amiben dúdolható közjátékok vagy dalok voltak, (pl.: A brémai muzsikusok, Róka-rege róka, Bóbita stb.), de ami konkrétan a lemezjátszó elé szegezett, az az István, a király volt. (Szörényi-Bródy)

Hogy alakult ki az évtizedes, tartós és termékeny munkakapcsolat kőzöttek?

N.P. - az ezredforduló környékén, miután véglegesen hazatértem a világjárásból, egyszer egy barátomnál meghallottam egy kazettáról Ágit énekelni egy hazai „világzenei” kísérletben... Így tudtam meg, hogy ki ő és utána mentem. Akkoriban a Naplegenda produkció zenéjén dolgoztam éppen az Állami Népi Együttes megbízásából, és nagyon kellett egy új és jó hang... 

H.Á.- A Naplegenda sorsdöntőnek bizonyult. Innentől kezdve Nikola bármilyen stílusú formációt, vagy lemezt csinált, azokban mindig stabil „fogaskerék” lettem. (Balkan Syndicate, a N.P. Quartett, H.Á. és a Banda; Volt nékem szeretőm, Megéred még, Álomidő, Bandázom stb.) 

A hazai világzene egyik meghatározó zenekara volt a Zsarátnok. Miért lett vége?

N.P. - A Zsarátnok együttes a lehető legjobbkor volt a lehető legjobb helyen, amikor összeverődött az a pár fős hazai kisebbségekből álló csapat, amely aztán Zsarátnok néven vált ismertté. A 80-as években már lehetett érezni, hogy a szórakozni vágyó főleg fiatal közönségnek az egyetemi klubbok halovány, meglehetősen korszerűtlen discói már kifulladtak. „Vákuum” szippantotta be a szórakozást kereső fiatalokat mivel a balkáni táncház friss volt, újdonság, és ami a legfontosabb: mentes volt mindennemű ganészagú népművelői hatástól. Mikor a kilencvenes évek elején elindultam a világba, értelemszerűen a Zsarátnok együttes is megszűnt. Szerencsére a „csúcson” úgymond...

Fotó: Bácsi Róbert

A Riverdanccel közel hat évig dolgoztál, ami egy igazi profi társulat. Mit tanultál meg?
A hazai színtéren mennyire van jelen a színpadi/szerzői/előadói profizmus?

N.P. - A show business világában a jól tervezett és még jobban (vasszigor következetességgel) végrehajtott produkció-gyártás a jellemző a világ azon területein, ahol a piac elég nagy, van szakértelemmel és gyakorlattal rendelkező „munkaerő”. Ha sikeres a konstelláció akkor a produkció önfenntartó és profitábilis. Mivel a gondviselés alkotói tehetséggel ajándékoztak meg, igazi felsőiskola volt számomra az, hogy miképp lehet a személyes ambíciók lemondása nélkül egy nagyobb egységben fogaskeréknek lenni. Tehetség, meggyőző szakértelem, fegyelem és kompromisszumkészség. Ezekkel a kulcsszavakkal tértem vissza Magyarországra 2001-ben. A fentiekből ki lehet következtetni, hogy mi a véleményem a hazai kis büdzsé, kisemberek, önjelölt főmegmondók és káder-Öcsik körének lökdösődéséről.

Rengeteget gyűjtöttél, meg is jelent ezzel kapcsolatos két dupla lemezed. (Hozomány - Erdélyi népzene régen és most, Visa, illetve Magyarvista). A világ nagyon megváltozott, a „régi dolgok, dalok” látszólag nincsenek szem előtt. Hol ragadható meg a szerepük, miért lehetnek fontosak számunkra?

H.Á. - Az érzéseink, és az, hogy ennek a kifejezésére – leginkább a zene nyelvén – milyen óriási belső késztetést érzünk, mit sem változott az évezredek alatt. Ami más, mint akár száz évvel ezelőtt, az a hihetetlen „túlkínálat” a zenei stílusok terén. „A zene az kell”, csak azt kell megtapasztalni, kinek milyen zene tudja a legplasztikusabban, legszebben, legköltőibb (?) módon kifejezni az érzelmeit, amikről szimplán beszélni nem is lehet. A népzenék – és köztük a magyar is – hordoznak valami időtlen atmoszférát, valami mélyről jövő „tapasztalatot”, valami hihetetlen erőt, szépséget, ami újra és újra megérint, mindegy, hogy egy kőbányai panellakásban nőttél fel, vagy egy hegyvidéki faluban. Emiatt is van óriási felelőssége a mindenkori oktatásnak, hogy a gyerekek, ifjak, találkoznak-e és milyen minőségben a magyar népzenével, mert ha nem ismerik, illetve nem úgy ismerik, nem is fogják soha választani. A zenei nevelés – Kodály nézeteit mantrázva – az iskola dolga. Az otthonról kapott muníció kinek milyen, a közösségi ízlés formálásához nem elegendő.

Úgy látom, hogy az utóbbi időben valamivel kevesebbet léptek fel. Ti vonultatok kicsit vissza vagy nem hívnak?

N.P. - Tudomásul vettük, hogy olyan események és folyamatok zajlottak le az utóbbi kb. két évtized során, amire semmilyen ráhatásunk nincs. A politikától távol maradok. Ez alapelv, nálam legalábbis. Azt is tudomásul vettük, hogy a tiszteletdíjunkat egyre nehezebben tudják előteremteni azok a fórumok, amelyek egyre kevesebb költségvetésből kell, hogy fennmaradjanak. Mivel személy szerint nekem nem kenyerem a dörgölődzés és a „vélt” érvényesülés érdekében, a gerincem sem hajlékony semmilyen irányban! Akinek mi kellünk, nevezetesen a Herczku Ági és a Banda, az megtalálja, hogy előbb vagy utóbb meg tudjon hívni minket. 

H.Á. - A zene nem lehet alibi a saját egód tálalására és felnagyítására. Ugyanakkor a zene, az egyetlen érvényes közegéből, a művészetből kiragadva, a társadalmi-politikai közhangulat befolyásolásának segédeszköze sem lehet(ne). A zenét a zenéért kellene szeressük, de ma, önmagában egy-egy rendezvény már nem a meghívott zenekarok stílusirányzata, vagy a játékuk minősége alapján szortírozza a közönségét, hanem a sugallt, vagy verbalizált politikai meggyőződése szerint. Skizofrén helyzet. El kell dönteni, mi a fontos. A zene, vagy, hogy „placcon légy” bármi áron? De a zene nem lehet alibi...

A koncertjeiteken, számcímekben, a felvételeken, lemezborítókon jelen van a humor. Miben segít és nélkülözhető-e a jó produktumokhoz?

N.P. - A humor nemcsak enyhítő kenőcs a környezeti eseményekre, lelki és társadalmi balesetekre vagy katasztrófákra, de megkönnyíti a kultúra-bevitelt olyan közegek számára, amelyek szárazon nem biztos, hogy befogadók lennének... Az önirónia pedig nagyon jótékony hatással van az öndefiniálás elengedhetetlen folyamatában. A döglött makréla tekintetű magukat tévedhetetlennek hívő, önérzet-tumorok nagyon rombolóak tudnak lenni.

H.Á. - Ha már egyszer is felmerül benned a kétely, biztos, hogy jó az, amit csinálok? – akkor már jó úton vagy, pláne, ha tudsz magadon nevetni. Hadd idézzem Dés Lászlót: ne magadat vedd komolyan, hanem amit csinálsz! Könnyen kínos helyzetbe lehet kerülni, ha túlértékeled saját magad fontosságát. Hozzáteszem, hogy a népzene, ami állandó bázisa a munkáinknak, tele van humorral, néha finom szellemességgel, néha vaskosabban, de ez is inspiráló, sőt személyiségformáló, mert tükröt tart a szereptévesztésnek.

A zene iparrá vált, már inkább a streaming algoritmus határozza meg a lokális és a globális zenei közízlést, a rádiók, a TV-k, a CD-k helyett a saját digitális listák az irányadók. Az infláció, a magas költségek, bizonytalan gazdasági környezet miatt drága lett a szórakozás, kevesebb a jegyvásárló. A hazai kulturális piac is ínséges időket él. Helyek, fesztiválok szűnnek meg, szponzoráció szinte nincs. Az előadók néhány pályázati lehetőségbe kapaszkodnak, az állam szerepe az állami kulturális intézményeken túl szinte nem mérhető. Benneteket hogyan érint és miként látjátok a jelenlegi hazai piacot? 

N.P. - Véleményem szerint a magyarországi kulturális piac még mindig egy sajátos evolúciós folyamatban vergődik. Nevezetesen: a hírhedten silány és sajnos tudatosan lepusztított közízlés, a kulturális értékeket kétségbeesetten menteni próbáló riadt tekintetű DonQuijote-k, és a simliskedő, bármire hajlandó szélhámosok hármas darálójában őrlődik. Túl sok a „művész”, az állami szponzorációk, illetve pályázati panamák pedig hihetetlen torz – és szerintem igazságtalan –, hosszú távon nagy károkat okozó közeget működtetnek. Lehet, hogy ezt csak én látom így...

A mesterséges intelligenciával egyre több zenei produktum születik. Akár egy autentikus népzenei lemez is készülhet AI-al. Ti használjátok, tanuljátok, része az életeteknek? 

N.P. - Az AI elkerülhetetlen. Az én ténykedésem technikai-kivitelezési oldalán (stúdió-felvételek, plugin softwerek stb.) már vastagon benne van. A fő kritérium azért még mindig szerencsére az, hogy a felhasználó döntése az AI használatával kapcsolatban milyen erkölcsi-üzleti határokat hajlandó átlépni majd. Azt gondolom, hogy a mi esetünkben a piac maga is szabályozó tényező lehet majd ebben a kérdésben.

H.Á.- Egyelőre a kapcsolatom AI-val abban merül ki, hogy vicces, vagy drámai adaptációkat csináltatok vele régi fotókból. Hogy helyettem gondolkodjon, vagy szavakat adjon a számba, ez konkrétan riaszt. Szeretem azt a munkát, ami egy-egy koncert konfszövegének megírásában, vagy egy előadás felépítésében, szövegek szerkesztésében benne van. Örökölt értelmiségi betegségem, hogy szeretek tanulni. Ha felfedezek egy összefüggést, vagy rájövök egy miért-re, vagy hogyan-ra, az örömmel tölt el. Ez is egyfajta alkotás.

Figyelitek az új előadókat, zenekarokat? Kiket tudnátok kiemelni a mezőnyből?

N.P. - Abban a műfajban, ahol mi dolgozunk, nincs túlkínálat a hasznavehető releváns tehetségekből. Ezen azt értem, hogy önmagában, ha valaki el tud játszani a táncházi repertoárból kb. két tucat dallamot (megjegyzem ennél több nem is nagyon kering a műfajban), még nem nevesíthető sem kiugró tehetségnek, sem ígéretes produkciónak, mivel nincs megfelelő iskolája és kialakult felkészítés a színpadra. „Csárdás Jóskák” pöffeszkednek és „Csizmaszárcsapkodó Bélák” dominálják az amúgy szánalmasan unalmas teret. Az elmúlt évtizedben az eredeti Góbé zenekaron túl, talán a mostanában alakuló Elán zenekart tartom említésre méltónak. 

H.Á. - Óraadóként (Zeneakadémia, Népzene Tanszék) részben találkozom a jövő reménységeivel. Két embernek különösen drukkolok: Barna Anikónak, akinek a keze alatt a citera és a koboz új rajongókat toboroz a műfajnak, illetve Radis Afroditénak, akinek a tehetsége és a képességei szintén nagy jövőt ígérnek a pályán. A Nikola által említett Elán zenekar tagjai nagyon magasra teszik a lécet minden már meglévő és most induló zenekarnak. Énekesüknek, Vrencsán Anitának a hangját nem tudom megunni, annyi szín, könnyedség, játék és erő van benne! Ha ezekre a tehetségekre gondolok, megnyugszom és vidám leszek: nincs még veszve semmi!

Fotó: Bencsik Gyula

A Folkmagazin 2025 őszi különkiadása a 30 éves Fonó "háza tájáról" közölt történeteket, interjúkat és különböző írásokat - ezekből válogatunk most a Fonó-blogon. 

szerző: Varga Veronika

Both Miklós zeneszerzőként és előadóművészként korszakalkotóan egyedi zenei világot teremtett meg különféle formációival, amelyekkel hatalmas sikereket aratva lépett be a magyar könnyűzenei és világzenei élvonalba a 2000-es évek elején. A Fonó Budai Zeneházzal való kapcsolata elsősorban ezen a történetszálon kezdődött, hiszen habár eleinte a rockzene kötötte le gitárosként, később fokozatosan a magyar népzene felé fordult – hol inkább kísérletező, hol hagyományhű szemlélettel. Rendkívül sokszínű és kiterjedt érdeklődése minden területen szakértelemmé érett, legyen szó akár a fotográfiáról, akár a filmezésről vagy a dalszerzésről. Jelentős kulturális és művészi értékkel bíró tevékenységét mindig a hagyományos kultúrák és társadalmak mély megismerése alapozta meg, és a magyaron kívül a kínai és az ukrán tradicionális kultúrába és zenei világba is beleásta magát. Nevéhez nemzetközi szinten is formabontó zenei projektek kapcsolódnak, amelyek az oktatás területén szintén innovatív alkotásokként vannak jelen. A közelmúltban a Polyphony Project és a Folk_Me projektvezetőjeként, korábban pedig zenészként, illetve előadóként és kutatóként egyaránt fontos elismeréseket kapott. Both Miklós 2021 óta a Hagyományok Háza főigazgatója, és miközben a Kárpát-medence legnagyobb, hagyományos kultúrával foglalkozó közintézményét vezeti, a Fonóhoz továbbra is számos módon fűzik szakmai szálak. A vele való beszélgetés nem csak a múlt fontos pillanatait idézi elénk, de a jövő kulturális misszióira is rámutat a Fonó és a Hagyományok Háza működése kapcsán. 

A Fonó is jelen volt az előadóművészi pályád kezdeteinél. Mesélj erről az időszakról!

Nehezen emlékszem vissza az időpontra, de minden bizonnyal az 1990-es évek legvégén léptem fel először a Fonóban, méghozzá a Barbaro zenekar gitárosával, Cziránku Sándorral. Lényegében az volt az első jelentősebb koncertem Budapesten, ami nem gimnáziumi keretek között zajlott – hiszen akkor még gimnazista voltam –, hanem egy független előadóművészi helyszínen. A Fonóban akkor sokféle kulturális közeg megmutatkozott, a Barbaro zenekar pedig egy legendás együttese volt a kornak, ami a népzene, a világzene és a rock valamiféle ötvözete volt, ugyanakkor a komolyzene is hatott rá. Azt kell róla tudni, hogy egy nagyon izgalmas szellemi közeg kapcsolódott hozzá. Az, hogy ez a koncert is a Fonóban kapott helyen, kiválóan mutatja az intézmény korabeli beágyazottságát és nyitottságát. 

Fotó: Tuba Zoltán

A későbbiekben is összekapcsolódott az utad a Fonóval?

Szerintem nem volt olyan projektem, ami ne kötődött volna valahogy a Fonóhoz, ami már akkor is sok minden volt, nem csupán koncerthelyszín. A Napra, a Both Miklós Folkside vagy a Palimo Story mind olyan formációim voltak, amelyek a Fonóban próbáltak és általában a lemezeink kiadója is a Fonó volt. Az a zenei világ, illetve zenészközösség, amelynek valamilyen formában helyet adott, mindig számíthatott a Fonóra. 

A Palimo Story úgy gondolom, különösen jól illett a Fonó arculatához. Többek között olyan jelentős munkák zajlottak ott akkoriban, mint az Utolsó Óra gyűjtés, amely komplex programokat hozott magával. Utólag visszanézve már egyértelműen, logikusan látszik, hogy a Palimo Story mennyire illett ebbe a képbe, hiszen arról szólt, hogy leszakadó magyar térségekből válogattunk össze hátrányos helyzetű fiatal, tehetséges roma zenészeket, és alakítottunk velük egy zenekart. Írtunk egy lemezanyagot, ami az ő zenei világukat próbálta tükrözni, ezáltal egy csomó alkotói technikába is beletanulhattak. 

Szerinted miben volt más, akár több a Fonó a kezdetekben, mint egy átlagos magyar művelődési ház?

A magyar közösségi művelődési intézmények mindig csak lokálisan váltak szellemi központtá, ezzel szemben a Fonó viszonylag gyorsan országos hatókörű volt, és rendkívül nagy volt a kulturális hatása. Gyerekkoromból nekem is megvolt az az élmény, hogy milyen az, amikor van egy hely, ahol mindig valamilyen izgalmas dolog történik – ez a helyi kultúrház volt számomra, ahol felnőttem. A Fonó ennek a fajta tapasztalatnak egy sokkal magasabb szintjét tudta megadni, hiszen koncepció mentén, ténylegesen jövőt változtató, változtatni akaró víziók mentén működött. Egy olyan kulturális tér volt, amiben nagyon sok dolog összegződött, és fizikálisan is helyet kapott az a szellemi kör, amelynek tagjai egyazon értékek mentén alkottak és gondolkodtak. A Fonó falai ma is őrzik ezt a szellemiséget.

A Hagyományok Háza főigazgatójaként hogy látod a mai Fonót és az általa végzett munkát?

A Hagyományok Háza és a Fonó viszonyát tekintve a Fonó egy nagyon izgalmas informális tér a Házhoz képest. Szeretem azt a kötetlenséget, amit sugároz – főleg az ifjúsági területet nézve ez egy nagyon fontos jellemzője. A Fonóra mindig is a kísérletezőbb alkotói közeg megteremtése, fenntartása volt jellemző; a Hagyományok Háza sokkal inkább egy kutatói, módszertani és archívumi központként működött, amely a hagyomány rendszerezésére, dokumentálására és értelmezésére összpontosított. Ez nem véletlen, hiszen alapvetően meghatározza az intézmény feladatkörét az, hogy itt kaptak helyet a különféle archívumok és itt zajlanak bizonyos múzeumi tevékenységek is. Úgy gondolom, hogy azért volt mindig szoros a kapcsolatunk a Fonóval, mert fontosnak tartjuk azt a szerteágazó munkát, amit a Fonó ellát a közös célok érdekében. A két oldalnak tehát jól össze kell hangolódnia. 

Hogy látod a jövőt, miben rejlik a Fonó további sikere?

A Fonó jövője szorosan összefügg egy tágabb kihívással, amely az egész hazai népzenei és néptáncos szcénát érinti: azzal, hogy miként tudjuk hitelesen és hatásosan megmutatni magunkat a nemzetközi kulturális térben. Nem csupán a Fonónak, hanem a Hagyományok Házának és a teljes szakmai közegnek is közös feladata, hogy a saját értékeit nemcsak megőrizze és belső körben újrateremtse, hanem nemzetközi szakmai, művészeti és közönségkapcsolatokon keresztül láthatóvá és érthetővé tegye.

A Hagyományok Háza a nemzetközi térben jelenleg elsősorban a népzenei, néptánc‑ és népi kézművességi oktatás – különösen a digitális formák – felé fordul, s e területen már kézzelfogható eredményeket mutat fel. A különféle uniós és nemzetközi pályázatok révén nemcsak pénzügyi forrásokhoz, hanem sajátos látásmódú külföldi szakértelemhez is hozzájut; ez utóbbi nem mélyebb vagy értékesebb a hazainál, csupán más tapasztalati és módszertani rétegeket tár fel. Mindeközben tudatosítanunk kell, hogy az a paraszti kultúra, amelyre a táncház‑ és revival‑mozgalmak épültek, a Kárpát‑medence falvaiból mára jórészt eltűnt. Így kulcskérdés, miként tartható fenn a folytonosság: egyrészt a tudás archívumi és intézményi megerősítésével, másrészt a kortárs kulturális formákra való alkotó átörökítéssel. 

Both Miklós Folkside: Csillagfészek »»

Fotó: Tuba Zoltán

Dresch Mihály - (szül. 1955. július 10.) Kossuth- és Liszt Ferenc díjas érdemes- és kiváló művész - neve egybeFONÓdott a Fonóval az elmúlt harminc évben. Szeret ott lenni, és a Fonóban is szeretik, ha ott van. Amikor éppen nem próbál, vagy fellép, szívesen strandol, szőlőt gondoz, vagy épp borozgat a Balaton-felvidéken, de Erdélyben is sűrűn megfordul, Székelyföldön. Két zenekarával is jelen van a zenei piacon, a Dresch Quartettel és a Dresch Vonós Quartettel. Utóbbival jelentetett meg lemezt legutóbb, Reptető címmel, mely teli találat és méltó folytatása gazdag zenei életművének. Nemzetközileg is elismert művész, aki rengeteg hazai és külföldi neves előadóval dolgozott. Saját hangszert is feltalált, melyet fuhunnak nevezett el és egy fantasztikus albumot szentelt az általa létrehozott zeneszerszámnak. 

Számomra ő testesíti meg azt a művészt, akiről érdemes példát venni, érdemes hozzá hasonlóképpen gondolkozni a zenéről, zenélésről, de akár az élet dolgairól is. A magyar jazz-szcéna néhány előadójáról azt gondolom, hogy világszínvonalúak, bárhol megállják a helyüket, de mégis Drescht hallgatva jut az eszembe, hogy ettől menőbb muzsikát ki sem lehetne találni. Népies, magyaros, mégis nemzetközi és nagyvilági is egyben. Saját út az, amit jár, mégsem öncélú. Sokunk örömére szolgál. Stílusa azonnal felismerhető és teljesen egyedi, kreativitása, technikai tudása és improvizációs készsége határtalan. Egy interjúban mondta, hogy a hangszerünk teljes ismerete azért is fontos, hogy bármit eljátszhassunk, amit csak szeretnénk, ne legyenek technikai akadályaink. Nem csoda, hogy két zenekart is ellát zenei témákkal, ötletekkel. Mindkét csapatban válogatott társak erősítik ebben, akik láthatóan élvezik a vele való munkát. Ezen kívül számtalan külföldi és hazai zenésszel, csapattal szerepelt közreműködőként. Néhány ilyen felvételt elég meghallgatnunk ahhoz, hogy észrevegyük, Dresch soha nem arra törekszik, hogy domináljon, “nagyobbat muzsikáljon”, mint társai, az összhatás kell, hogy jó legyen. Keressenek rá Youtube-on, hogyan muzsikálnak, improvizálnak Dés Lászlóval, Tóth Viktorral, vagy akár Chris Potterrel együtt, és meghallják, meglátják mire gondolok. Szívesen játszik fiatalabb zenészekkel, tanítva, utat mutatva nekik. Törekszik rá, hogy muzsikájával, improvizáció közben születő dallamaival kizárólag pozitív energiákat adjon át. Azt vallja, hogy a koncert (a zene) interaktív műfaj. Zenész és közönség kölcsönösen hat egymásra. 

Az idő fogja megmutatni, de szinte biztosra veszem, hogy Dresch Mihály művei kortalanok, soha nem fogják aktualitásukat veszíteni. Olyan egyedi, egyéni a hangzás, a dallamvilág, a harmónia amit képvisel, hogy teljesen mindegy, hogy egy korai szerzeményt, vagy egy újat hallgatunk, mindkettő örök érvényű. Játszhatja azt szaxofonon, furulyán, vagy épp fuhunon is, kortalan a muzsika. Győződjenek meg róla!

Dresch és Dés a Fonóban »»

Dresch Mihály és Chris Potter a Fonóban »»

Dresch és Tóth Viktor a Fonóban »»

Fonó klasszikusok

Karácsony, szilveszter közeledtével minden évben “előkerül”, és sokadszorra, sokszor meghallgatom Lajkó Félix és a Budafoki Dohnányi Zenekar Végtelen c. lemezét. 2014-ben jelent meg, talán éppen karácsonyra... Félix “slágerei”- mivel zenéi egyes berkekben még mindig valódi slágerek - és néhány új kompozíció szimfonikus zenekari kísérettel kapott helyet e remekbe szabott korongon. Eddig ilyen felállásban még nem játszott Vajdaság Paganinije - ahogy egyesek nevezik. Nekem találóbb név simán az, hogy Félix. Kár bárki máshoz hasonlítani, stílusa, játéka teljesen egyedi, legyen szó hegedülésről vagy épp citerázásról. Bizonyította ezt már sokszor. Jól megy Neki a muzsika szólóban, duóban, trióban, cigányzenekarral, elektronikus zenei formációval, balkáni fúvósokkal. A lényeg, hogy a kísérők is nagyon jó zenészek legyenek.

Szimfonikus kísérettel Lajkó darabjai teljesen új értelmet nyernek. Új köntösbe öltöznek. Nagyvilági, pompás, ünnepélyes hangzást biztosít a végtelen lehetőség, amivel rendelkezik egy nagy zenekar. Hallhatjuk, hogy aki átvariálta, áthangszerelte Félix dalait, kiváló stílusérzékkel tette. Ez a valaki Ott Rezső, zeneszerző. Elismerés Neki, nem lehetett könnyű feladat. A gyors daloknál maradt a vagány, megzabolázhatatlan stílus, a veszett tempó, a kemény akkordok. A lassú, romantikusabb hangvételű darabok viszont így még selymesebben szólnak. Kedvenceim a nagy klasszikus El Cavillo mellett a Szökött ősz, az Uszály és a Csárdás, mely először a Mező c. legendás citerás albumon debütált, ami szintén egy igazi kultuszkiadvány. Nagy újdonság (legalábbis számomra), hogy a citera milyen jól működik ebben a zenei környezetben (is). Nem hinném, hogy más is citerázott szimfonikus kísérettel.

Mostanság sokat vezettem. Egy késő esti, téli utamon, december közepén eszembe jutott ez az album. Valószínűleg a karácsony közeledte juttatta eszembe. Szerencsénkre már szinte mindannyian azt hallgathatjuk a kocsiban, amit csak szeretnénk és nem vagyunk már zenei szerkesztők “túszai” utazásaink során, így semmi akadálya nem volt, hogy elindítsam a Végtelen c. anyagot. Olyan érzésem támadt, mintha az esti téli tájhoz találtam volna zenei aláfestést, filmzenét. Éppen, mint mostanában szinte minden nap, ezen a késő estén is ködös, “fehér” tájon keresztül vezetett az út. Valahogy pont ekkor szólt, ütött nálam legnagyobbat a Végtelen. Illett a kilátáshoz, téli hangulathoz. Ünnepélyessé tette az utazásomat és kicsit megéreztem, hogy közeleg a karácsony, a lelassulás, amikor kicsit mindenki jobban szereti egymást mint az év többi részében. Sok karácsonyi dal, album van, amelyeket szinte már azok is fejből tudnak, akik nem is szeretik őket, mert mindenhol ezek szólnak az ünnepek közeledtével. Főleg könnyűzenei, pop dalokra gondolok. Természetesen ezek közül is csak a „legrátermettebbek” maradhatnak fent. Az igazán jó zenék képesek csak hosszú életre. Bármilyen stílusról legyen is szó. Félix lemezei teljesen kortalanok és a hangzásuk is teljesen egyedülálló. Korban nem elhelyezhetők, más zenékhez nem igazán hasonlíthatók. Ez a muzsika is ugyanolyan ütős 2025. végén, mint amikor először hallgattam. Ha szeretnénk magunknak, vagy akár azoknak akikkel együtt töltjük ezeket a különleges, ünnepi, év végi napokat, néhány kellemes percet szerezni, hallgassunk bele ebbe a remekműbe. Nekem ugyanolyan fűszere a télnek, a karácsonynak a Végtelen, mint a fahéj, vagy a szegfűszeg. Kellemes ünnepeket és minden jót Mindannyiunknak!

A lemez megtalálható a Fonónál: https://www.fono.hu/hu/webshop/termek/lajko-felix-vegtelen-infinity/

Készítette: Jávorszky Béla Szilárd

A Folkmagazin őszi különkiadásában az idén 30 éves Fonó "háza tájáról" olvashattok történeteket, interjúkat és különböző írásokat - ezekből válogatunk. 

A Fonó 1995 októberi megnyitásakor ifj. Csoóri Sándor is fellépett a tanítványaival. Zenekarában már ott brácsázott az akkor tizenkét éves fia, Csoóri Sándor „Sündi”. Apa és fia mesél a Fonóról.

Ifj. Csoóri Sándor: 2015-ben a Népművészet és Közművelődés kategóriában a Fonó Budai Zeneház elnyerte a Prima Primissima díjat (jelölt volt még a Levente Péter–Döbrentey Ildikó közösségalkotó társak, illetve Ifj. Csoóri Sándor – szerk.). Lukács József „Lujó” tulajdonos korábban mesélte, hogy az intézmény megalapításában nagy szerepe volt a „Szeress egyet, s legyen szép” című szerzeményemnek, amely rákerült Sebestyén Márta 1987-es „Dúdoltam én” című nagylemezére. Egyszer ezt a zenét Lujó meghallotta valahol és akkor fogalmazódott meg benne a Fonó létrehozásának ötlete. Segített ez a szám. Mikor a Prima Primissima díjátadón Horváth Laci, a Fonó igazgatója bejelentette, hogy a Fonó megosztja velem a díjat, nem is tudtam a meghatódástól méltón reagálni erre a nemes gesztusra. 

Csoóri Sándor „Sündi”: A Fonóban tartottuk a „Fehér és fekete” című kazetta bemutató koncertjét, tizenkét éves voltam, és a velem egykorú Soós Andris barátommal a Fonó melletti nagy szürke épület falára odafirkáltuk a saját tagünket (a tag amolyan graffitis kézjegy – a szerk.). A koncertre pedig megjelent két marcona biztonsági őr, a koncertet tisztességgel végignézvén, ránk muttatak, hogy mi vagyunk azok, akik… Mivel tizenéves népzenész palánták voltuk, kikerekedett szemmel néztek ránk - ez volt amúgy az első és egyben utolsó tagelésünk, ahogy illik tagadtunk, mire megmutatták a kamerafelvételt, de kiderült még csak nem is alkoholos filcet használtunk. Két kiskamasz ártalmatlan csínytette volt ez. Kiskorúak lévén kellett egy felnőtt, személyi igazolvánnyal -emlékszem az apám farmerjének farzsebében megöregedett régi barna személyit nem tudta a fénymásoló jól előhívni -végül Kelemen Laci vállalta a felelősséget. Akárhogy is ezek is az első élmények közé tartoznak.

Ifj. Csoóri Sándor: 1997 augusztusában határoztuk el öten, hogy együttest alakítunk. Hermann Mária kisbőgős, Márczi Anna kontrás és hegedűs, Soós Andris az akkor 12 éves zenei őstehetség, és mi ketten, apa és fia, a két Sanyi. A zenei világunk adott volt, mert mindannyian Béres János híres óbudai népzene iskolájában kezdtük, én tanárként, ők tanulókként. Csoóri Sándor Zenekaraként indultunk el. Kovács Gábor barátom javasolta, szinte erőltette, hogy a gyerekekkel vegyünk fel egy kazettát. Megtanultuk felvétel közben, hogy hogyan kell számítógépet kezelni, sokat nevettünk a hibáinkon, amatőrök voltunk a javából, de lelkesek. A „Fehér és fekete” című kazetta bemutatója után Lujó felajánlotta, hogy az amatőr házi felvétel mellett készítsünk a Fonó stúdiójában egy jó minőségű lemezt. Sürgető volt egy jó együttes nevet is kitalálni. Sok lehetséges név közül apám javaslatára lett a nevünk Ifjú Muzsikás és a lemezünk címe „Egy”.

Csoóri Sándor „Sündi”: Amilyen kalandosan indult a Fonóval való kapcsolatom, olyannyira szimpatikus bölcsővé vált később. A hazai zenekultúrában akkoriban erősen képviselte a népzenét, a jazzt és a világzenét. Emlékszem, amikor átkerült ide a Kassák karácsony, a Szabados György vezette MAKUZ zenekar, mennyi új zenei élményt adott nekem. Egy alkalommal, a zubogások, lombzúgások után, mi népzenét játszottunk az előtérben. Épp széki verbunkot, amikor váratlanul felbukkant Dresch Misi és elkezdett rá táncolni. Ez is remek visszaigazolás volt arra, a magas színvonalú jazz és a népzene mennyire szépen megférnek egymás mellett. Ezért is számított számomra sokáig kiemelt helynek a Fonó. Ekkoriban zajlott itt az Utolsó Óra gyűjtés. Gyermekkoromban nyarakat töltöttem Széken a Juhos-Soós családnál. Így Szamosújvár, Tóvidék, Ördöngösfüzes majd később a Kalotaszeg zenészeivel, aztán Dorák László „Hadar” révén felvidéki öreg muzsikusokkal is meghatározó élményeim lettek, de az Utolsó Óra Programmal viszont más tájak idős mestereit is hallhattuk élőben, akár tánc alá muzsikálni, akikről nem hallottunk, nem ismertük őket.

Ifj. Csoóri Sándor: Lujó az évtizedek során nagyon megismerte a magyar zenét. Nem a levegőbe beszél, van mögötte több száz órányi zenehallgatás és daltanulás is. Még bőgőzni is megtanult! Jó barátom lévén csináltam neki egy eredeti széki vonóról másolt bőgővonót, hogy egy „hagyományos” vonóval vonja a hagyományos zenét.

Csoóri Sándor „Sündi”: A kezdetihez képest, ma a piac igényeihez is formálódva, a Fonónak ma is erős a karaktere, létjogosultsága, egyénisége. Talán a tizennyolcadik születésnapját ünnepelte a ház, amikor Lujó leültette a Fonó ügyét fontosnak tartó fiatalokat, barátokat, pályatársakat, ahol Rosonczy-Kovács Misi fogalmazta meg végül: hogyha McDonald’s lehet mindenhol a világon, akkor miért ne lehetne Fonó is? Miért csak az amerikai kultúrát lehet az egész világon terjeszteni, miért ne lehetne a magyar jazzt, a magyar népzenét, a magyar világzenét is. Miért ne lehetne ez egy értéket hordozó franchise rendszer? És bár lettek különféle udvarok meg Fonók itt-ott, a franchise rendszer mégsem fejlődött tovább.

Ifj. Csoóri Sándor: Évek alatt sokat változott a ház a kezdetekhez képest. Itt a mostani fiatalság és lám, Bendegúz fiam a Kamasztáncházban bőgőzik a Sarjú Bandával.

Csoóri Sándor „Sündi”: Jómagam hiszek egy olyan rádióban Magyarországon, amely kétharmad részben magyar népzenét játszana, egyharmad részben pedig azt mutatná meg, ami ebből táplálkozik. Óriási szükség lenne rá. Mondhatják nekem, hogy az online tér és a mesterséges intelligencia a jövő, a rádió meg elavult médium, de ezt már a népzenére is mondták, mégis él és virul. szükség lenne egy ilyen rádióra. Próbáltam tenni érte, hogy legyen egy fővárosi Fonó Rádió. Annak ellenére, hogy sikerült Korábban Eredics Gáborral, a Dankó Rádió vezérigazgatójával, Kelemen Lászlóval (Hagyományok Háza) Horváth Lacival (Fonó), Liber Bandival (Hangvető) egy asztalnál megegyezni, még a miniszterelnök úrnak is írtam levelet, de más idők jöttek, és úgy érzem a rádió ötletének energiája már csak bennem pislákol. A rádió nem azért lehet pontos példa - mert jelen esetben édesapám és Halmos Béla is ott hallotta először „Icsán” bandáját (nevet), mert egy „átlagembernek” nem kötelessége, hogy utánamenjen a népzenének, viszont érdemes ismernie, melynek lehetőségét biztosítani lehetne. Nem kell a rádiót feltalálni, csak lehessen odatekerni egy dugóban egy ilyen tartalomra is. Örvendetes, hogy rengeteg online elérhető adatbázis van, jobb-rosszabb keresőmotorokkal, de tartalomkészítő legyen a talpán, aki meg akar találni egy dalt és le akarja tölteni azt magának. A mi nemzedékünk meg a fiatalabbak számára már ott van minden a világhálón, de kérdés, melyik úton induljanak el? Régen mégis egyértelműbb volt, hogy merre kell haladni: most meg a rengeteg lehetőség közül melyiket válasszam? A Fonó Rádió erre alkalmas lenne. A zene nem csupán szórakoztató műfaj.

Ifj. Csoóri Sándor: A Fonó Rádió létrehozásával még ismertebbé lehetne tenni a magyar zenei kultúrát, terjeszteni ezt az eszmeiséget, amit a Fonó felvállalt és képvisel.

Csoóri Sándor „Sündi”: Egykor, a mostani Fonó teraszon túli hangárban láttam életem első autentikus népzenei koncertjét. A Kodoba Márton és Béla vezette magyarpalatkai Banda muzsikált. Csak felmentek a színpadra, és nyomták azt, amit egyébként is szoktak. Kicsit feszengve, furcsa volt nekik, hogy az emberek nem táncolnak rá. Európában úgy vagyunk, hogy a legnagyobb tánczenéket is ülve hallgatjuk? Aztán ma meg az unokája pörgeti fel a „Házunk előtt jégverem” -mel az estét!

Ifj. Csoóri Sándor: Ezt a dalt, a „Házunk előtt jégverem” zenéjét 1973-ban a palatkai öreg zenészektől hallottam egy lakodalomban. Nagyon megtetszett és mi is próbáltuk a Muzsikással a pesti táncházakban játszani. Gondoltam, miért ne lehetne ezt a zenét elénekelni?  Kerestem rá megfelelő szótagszámú szöveget. Így lett a zenéből népdal, mint a „Hidegen fújnak a szelek”, az „Én is voltam mikor voltam”, a „Nem úgy van most mint volt régen”, vagy az „Indulj el egy úton”… Két-három éve döbbentem rá, hogy voltaképpen „népdalszerző” is vagyok…(nevet)

Csoóri Sándor „Sündi”: A Jövő Fonójában ugyanúgy képzelem a népzenét, a jazzt, és a világzenét, mint a kezdeti minőségben. A magyar népzene, a magyar gondolkodás, a magyar világzene mindig is erősen képviselteti fogja magát.

Ifj. Csoóri Sándor: Egy embernek és egy nemzetnek is kell az identitásához a saját zene ismerete,  szeretete. Önmagunk szeretete.

Csoóri Sándor „Sündi”: Sok szinten kötődőm a Fonóhoz. Több lemezen játszom, ami a Fonóhoz kötődik. Apám 60. névnapjára ide szerveztem örömkoncertet. Az Ötödik Évszak, a Buda Folk, a Dresch Vonós Quartett, Ifjú Muzsikás … Koncertek, próbák, táncházak. Sok emlék, sok hajnal. Remek fórum a Fonó. Ez a kultúra örökíthető, tanítható és tanulható.