A Lóci Játszik frontembere manapság ritkánt ad koncertet egy szál gitárral, április 7-én viszont a Fonóban erre láthatunk példát. Csorba Lóci a dalírásról, a mögötte húzódó misszióról, a saját maga felé támasztott elvárásairól és a kezdetekről is mesélt. A beszélgetésből kiderül, hogy nem is csak egy gitár lesz vele a színpadon.
Kicsit olyan a Lóci Játszik ma a tiniknek, mint a mostani harmincasoknak volt a Kispál és a borz vagy a Quimby.
Furcsa arra gondolni, hogy vannak olyan dalok, amiket tizenkét évesen megírsz a hálószobádban, és később azt több ezer ember énekli. Amellett, hogy elképzelhetetlen, mégis tiniként vágysz rá. Amikor pedig bekövetkezik, nem lehet mit kezdeni ezzel a helyzettel. Jó érzés, hogy amikor találkozom Kiss Tibivel, Lovasival vagy bármelyik korábbi példaképpel, akkor kezet nyújtanak és örülnek nekem. Olyan, mintha együtt lennénk ebben a balhéban; közös ügyünk a magyar könnyűzene renoméjának a megtartása. Ez egyszerre megtisztelő, de terhet is ró rám. “A humorban nem ismerek tréfát” – mondta Karinthy, és szerintem fontos, hogy a zenét is így csináljuk. Amikor írok egy dalt, akkor arra gondolok, hogy ez a dal másoknak is sokat kell majd, hogy jelentsen. Lehet, hogy valaki pont az én dalomtól nem fogja elhagyni a barátnőjét, vagy ott fogja hagyni a rossz párkapcsolatát, vagy éppen arra fog megházasodni. Ezt nem szabad elsunyizni. Ha van egy gondolat, akkor azt ki fogom bontani, ha kutya kutyát eszik is, de ha már nincs pénzem rá, akkor is. Lehet, hogy valakinek pont az a szám fogja jelenteni azt a lelki töltetet, amivel tovább tud menni az életében.
Misszió jelleggel csinálod?
Igen. Ha már ezt a hivatást választottam, és a világ még vissza is igazolt, hogy erre szükség van, akkor én úgy gondolom, hogy nekem ezt kutya kötelességem csinálni. A fellépéseken is van egy minimum, van egy elvárás magammal szemben. Észrevettem, hogy nekem hamarabb lesz jó kedvem, mint másoknak. Ha nagyon szomorú vagyok is, elég gyorsan átlendülök rajta. Ennél fogva nehezen írok szomorú számokat, nem hatnak meg annyira. Az én legszomorúbb számom is vidámabb, mint a Kiscsillagnak a legvidámabb száma. Az Esti Kornél sokkal jobban szomorkodik, mint én. Én nem bánom, hogy ilyen alkat vagyok. Akik jönnek a koncertemre, azokat szórakoztatni kell és művészetet is kell nekik adni. Egyik se mehet a másik rovására. Nem lehet őket nagyon leterhelni a saját művészeteddel, mert lehet, hogy az emberek 90%-a szórakozni jött. Olyan szórakozást kell nyújtani, ami a művészetet is szolgálja. Nekem ez a minimumom; soha nem nézem le a közönséget, ha hatan vannak, akkor is ugyanolyan lelkesedéssel kell játszani, mintha ezerhatszázan hallgatnának. Hozni kell egy szintet. Ezért is lesz izgalmas a Fonó koncert, mert amikor hatan vagyunk a színpadon, az egész Lóci Játszik, akkor be lehet állni a csapat mögé. Ha elfáradsz, akkor ők ott vannak. Amikor egy szál gitárral vagy, akkor viszont nincs lehetőséged elbújni. Akkor neked kell uralni az egész pillanatot. Ám a kihívás mellett a szabadságát is érzem ennek. Amikor egy szál gitárral éneklek, akkor nem kell végigjátszani a dalokat. Ha valamit nem vesz a közönség, akkor félbe hagyhatom, és mehetek is tovább. Játszhatok gyorsabban, lassabban, én irányítok. Innentől kezdve sokkal jobban tudok reagálni arra, hogy a közönség milyen hangulatban van. Amikor egyedül állok színpadra, soha nem írom le, hogy milyen dalokat fogok játszani, hanem próbálom megérezni, hogy milyen hangulatban van a közönség. Volt olyan egyórás koncertem, ahol negyven percet stand up-oltam, mert arra voltak kíváncsiak az emberek. Dőltek a röhögéstől. Két saját számot játszottam, a többi feldolgozás volt. Nyilván az ember a saját számait szívesebben játssza, de éreztem, hogy a közönség erre nyitottabb. Jó dolog, hogy olyan élményt tudok nyújtani az embereknek, ami egy itt és most élmény. Nekem az a premisszám, hogy minden koncert legyen más és más. Nem szeretem azokat az előadókat, akiknek a koncertjei között annyi a különbség, hogy az elején vagy azt mondják, hogy “Hello, Budapest” vagy azt, hogy “Hello, Bukarest”. Szerintem ez nem izgalmas. Magamat trenírozom erre, hogy soha ne adjak két ugyanolyan konceret.
Ezt mindig tudod hozni?
Van hogy jobban, van hogy rosszabbul, de unalmas soha nem leszek, mert előbb csinálok magamból viccet, minthogy unalmas legyek. Inkább föláldozom még a művészetemet is a szórakoztatás oltárán. Ezt nem lenne szabad csinálni, de néha kell. Volt olyan, hogy egy nagyon szórakoztató koncerten, ahol sok vicc hangzott el, a végén éreztem, hogy az embereknek jól esne egy komoly pillanat, ami alapján vissza tudják fejteni a korábban elhangzottakat. Így a végén egy szomorúbb számot játszottam, és ez szépen keretbe foglalta az estét: mindaz, amit addig elmondtam, egy célt szolgált, hogy kikerekedjen ez az üzenet. Általában pörgős, vidám számokat szoktam a végére hagyni, de ott nem.
Milyen nagyobb mérföldkövek voltak a pályádon?
2014-ben adtuk az első koncertünket a Lóci Játszikkal. Egy csomó mindent elértünk azóta: voltunk Fonogram díjasok, az Év Felfedezettje, megnyertük a Nagyszínpad tehetségkutatót, innentől kezdve a Sziget nagyszínpadától kezdve a Volt, a Strand, a SZIN és az összes többi fesztivál nagyszínpadán ott állhattunk. Ez szintén a tinédzserkori bakancslista esete. “De király lenne az A38-on játszani!” és tessék. Az legelső zenei díjunk a Veszprémi Utcazene Fesztivál közönségdíja volt, tavaly pedig az egyik klipünk lett a legjobb performansz díja a klipszemlén. Jó hogy a szakma is és a közönség is visszaigazol. Amit most a Fonóban megidézünk, az a 2014 előtti időszak lesz. Ott volt egy olyan pillanat, ami először visszajelezte, hogy jók vagyunk: volt egy Ki Mit Tube tehetségkutató, és ott országos másodikak lettünk Szeder-Szabó Krisztivel. Jött a hatvanezres nézettség, satöbbi. Az jelezte igazán, hogy ott vagyok a világban, hogy megjelentek az első negatív kommentek. Imádom őket, mert ez azt jelenti, hogy már tényleg nemcsak a barátaid néznek.
Mit lehet tudni a 7-i koncertről?
A Fonóban én még nem adtam önálló koncertet. Ennek a helynek van egy olyan aurája, amit a maga játékosságában komolyan kell venni. Szerintem a Fonó összes kiadványa, és az összes Fonó által szervezett program arról tanúskodik, hogy ezt a zenének nevezett dolgot baromi komolyan kell venni. Szerintem ez egy kimeríthetetlen lehetőségekkel megáldott művészeti ág, ami nagyon befogadó, nagyon széles skálán mozog. Különböző kultúrákat tud mozgósítani. Erre más nem képes, csak a zene. Ezért a zenét és a Fonót is nagyon szeretem. Hálás vagyok, hogy meghívtatok, és hogy eljutottam oda, hogy a Fonó is komolyan vesz engem. Szóló koncertem idén még nem is volt. Ha már a Fonóban ez a premierem, akkor gondoltam, megmutatom, hogy honnan jöttem, hová tartok, ezért ebben az egyszálgitáros formában visszanyúlok a gyökerekhez: Szeder-Szabó Kriszti lesz a vendégem. Az elején vele jártuk a kocsmákat, a fesztiválokat. Később neki is lett egy saját zenekara, a Szeder, és a saját számaival sikeres lett, mint ahogy én is. A kezdeti időkben, amikor húszan voltunk, az már teltházat jelentett. Kávéházaknak csúfolt kocsmákban próbáltunk hangosabbak lenni a beszélgető tömegnél, és egy idő után észrevettük, hogy az emberek odafordultak és énekelték a dalokat. Azt szeretném elérni 7-én, hogy meglássa a Fonó közönsége is, hogy hogyan csináltuk mi ezt annak idején, és mi az a lelkesedés, amivel a mai napig tovább tudjuk ezt vinni. Most már nem húszfős a közönségünk, hanem kétszáz vagy akár kétezres tömegek is vannak a koncertjeinken.
Írta: Vörös Eszter
Képek: Vince Alíz
