A jegyek egy szempillantás alatt elfogytak, a Fonó is nagy várakozással nézett a 2020. október 11-én zajló események elé, ahol egy férfi egy szál gitárral töltötte meg a Fonó pajtáját. A járvány miatt azonban csak szerényebb létszámban foglaltak helyet a tisztes távolságban ülő nézők, és megérkezett Lovasi, és mi feledve a mostoha körülményeket, az otthoni gondokat, a Covidot, mind nagyon jól szórakoztunk.
A csendes-ülős, de korántsem romantikus koncerten a közösen énekelt régi slágerek mellett elhangzottak kevésbé ismert, új dalok, történt mindez a művész fanyar humorral átitatott felkonfjai kíséretében. Még az is inkább szórakoztató, semmint zavaró volt, hogy egy önjelölt, túl lelkes és az alkoholtól túl bátor jegyvásárló magánshow-t kezdeményezett a dalok szüneteiben, hiszen a főhős jó érzékkel, intelligens humorral építette le az illetőt. Mintha csak része lett volna ez is a nagy tervnek, hogy ez az este mindenki számára emlékezetes legyen.
A koncert után még ahhoz is volt ideje és türelme, hogy a backstage-ben elvonulva világmegváltó gondolatait megossza a Fonóval. Az első kérdésre, hogy mit jelent neki az intézményünk, már szárnyaltak is a gondolatok: egy hely, ahova mindig be lehet jönni... amire lehet számítani, ha próbálni kell... ahol vendégművészként többször állt már színpadon... ahol ez volt az első önálló estje.
Irigységgel vegyes csodálattal beszél arról a munkáról, ami a nép- és világzenében folyik, hogy tudniillik a folk zenének vannak ilyen műhelyei, mint a Fonó vagy a Budai Vigadó. Az utóbbit inkább palotának nevezi, míg a Fonót egy céltudatosan plebejusabb helyszínnek, 'keltetőnek' hívja, mely a műfajon belüli új zenei ötletek megvalósulásának nyújt kiváló terepet. Az irigység pedig onnan ered, hogy ezzel szemben a popzene folyamatos infrastrukturális és háttér problémákkal küzd, nincsenek olyan helyszínek, ahol össze lehet jönni szakmán belülieknek, és folyamatos a próbateremhiány.
A Csík zenekar-féle nagy ’revival’ miatt azt gondolta, hogy a folkzene meg fogja termékenyíteni a pop műfajt is, ezért még mindig várakozással néz az új és fiatal népzenei tehetségekre. De még mindig várja azt a nagyobb áttörést, ami a Csík érdeklődési hulláma után szerinte kicsit alább hagyott, és fájlalja, hogy az összmagyar giccs az úr a hazai zenei elgondolásban, és nem a tiszta, folk gyökerű kortárs zene.
A jövővel kapcsolatban erős víziója van. Már évek óta beszélget népzenészekkel, zenepedagógusokkal, hogy elinduljon egyfajta közös gondolkozás a jövő nemzedékének élményszerű oktatásában. Hogy a zenei nevelésben a fiatalok bevonása ne a komolyzene felől, hanem a hangszeres játék, a közös éneklés felől történjen, hogy vissza tudjunk nyúlni azokhoz a gyökerekhez, amik tényleg és azonnal működnek. Azokhoz, amik esetében minél fiatalabban alkalmazzuk, annál inkább működni fognak. A kicsit idősebb generációhoz fordulva pedig sürgős lépéseket kellene tenni az utánpótlás felépítésében, és kiemelten fontosnak tartja, hogy ne csak Budapesten legyenek meg ezek a szigetek, működőképes bázisok, mint a Fonó. De úgy gondolja, hogy vidéken is muszáj lenne kiépíteni műhelymunkára alkalmas központokat, újra beindítani a táncházakat, hogy az egész országban megőrizzük azokat a zenei értékeket, amik letűnőben vannak.
-kdl-
