Berta Alexandra, Junior Prima díjas citerás, népdalénekes, a Pengetős Trió megálmodója mesélt a Folkfúzió - Szomszédolás népzenével projektről. A koncertsorozat egyik állomása a Fonó Budai Zeneház, ahol május 13-án a Fonó Duplázón a Folkfúzió két szereplője is színpadra áll; a Pengetős Trió és a Korinda.

Földrajzilag különböző helyeken, történelmileg különböző időszakokban fellelhető hangszerek találkoznak nálatok a Pengetős Trióban. Most pedig a Folkfúzió - Szomszédolás népzenével projektben ezt még megfejelitek.

Igen. A programnak, három szereplője van; a Pengetős Trió, a Korinda és a Szélműves. Ami az egész projektet jellemzi, az valóban ez az interetnikus vonás, ami a mi zenénkben alapból tetten érhető. A Pengetős Trióban a koboz a keleti hangzást képviseli, a tambura hozza a délszláv elemeket és a citera a – még funkciós és többszólamú gondolkodás előtti – magyar népzenét képviseli. A Pengetős Trió ezeket a hasonlóságokat emeli ki; például hogyan tud egy moldvai táncdallam találkozni egy délszláv kólóval. A Pengetős Trióra jellemző ez az interetnikus jelleg, ezek a különböző hangzások hatnak egymásra a mi zenénkben. Most pedig ebben a projektben ami, az Emberi Erőforrások Minisztériuma, valamint az Emberi Erőforrás Támogatáskezelő támogatásával tud megvalósulni, kifejezetten erre építünk két másik zenekarral együtt. Mind a három zenekar új összeállításokkal készül, a magyar és a szomszédos népek zenéjével történő kölcsönhatást fogja erősíteni. Egy hidat képezünk a kultúrák és a nemzetek között.

Mely hangszerek találkozása volt számodra eddig a legnagyobb heuréka?

A Pengetős Trió formáció hét évvel ezelőtti megálmodása már egy ilyen élmény volt. Egy lemezre felkértem Csenki Zalánt, hogy kobzoljon, akivel aztán további zenei projektjeimben is együtt dolgoztunk és eközben a tamburával kiegészülő hármas hangzás is kikristályosodott. A tamburásunk akkor még Csasznyi Imi volt, 2017 óta már Horváth Bálint. Fokozatosan kerekedett ki, hogy ez a három pengetős testvér hangszer szereti egymást, tudnak egymással mit kezdeni, tudnak egymásnak mit adni. Ez volt az első rácsodálkozás, de azóta is folyamatosan rácsodálkozunk, mert ez egy kísérletező munka. Számunkra is nagyon izgalmas, ahogy a trió repertoárja alakul, ahogy ez a három hangszer diskurál egymással. Ami még abszolút a Folkfúzióhoz kapcsolódik, az az, hogy lesz három vendégművésze a produkciónak.

Nem is akárkik.

Bizony. Szabó Dániel cimbalmon, Babcsán Bence klarinéton és bácstamburán fog játszani, Buzás Attila pedig tamburabőgővel és csellótamburával színesíti a hangzásunkat. Ezek a próbák is minden alkalommal ilyenfajta rácsodálkozások. Csak sejtettük, hogy jól fognak ezek együtt hangzani, de amikor meghalljuk, hogy a cimbalom és a koboz mennyire szépen tud együtt szólni, vagy a citerea és a cimbalom mit tud egymással kezdeni, amikor két dallamjátszó hangszer jelen van, mégis ki tudják egymást egészíteni, azok mindig nagy pillanatok. Ez a munka nagyon izgalmas.

Olyan, mintha két (vagy több) dudás lenne egy csárdában, de mindkettő szelíd lenne. Legalábbis nem akarják egymást kitúrni.

Ezek jófej dudások. Az egész zenei együttműködésre ez a jellemző, hogy egyik hangszer sem akar domináns lenni. Ez benne a szép, ahogy találkoznak ezek a hangszerek, mintha átölelnék egymást. Így lesz egy nagy egész belőle. Megszületik belőle egy számunkra szép zene, és reméljük, hogy a közönség számára is szép lesz.

Milyen helyszíneken lehet, lehetett követni a projektet?

A Pengetős Trió az említett vendégművészekkel kiegészülve eddig még sehol nem vitte színpadra ezt a műsorát, a Fonóban debütálunk. Kiválasztottunk három várost: Szolnok, Szeged, Budapest. Az a koncepvió, hogy mindenhol menjen végig mind a három zenekar koncertje, majd a végén legyen egy nagy közös koncertünk. A Szélművesnek már volt egy előadása Szolnokon. Ők ott egyedül voltak. A Fonóban nagyon jól jön ki, hogy a Duplázó programban mi egymás után lehetünk a Korindával. Utána lesz még a szolnoki helyszínen nekünk is és a Korindának is koncertje, s majd Szegeden is fogunk játszani mindhárman. Utána a Szélműves mutatkozik meg Budapesten, így mind a három zenekar mindhárom helyszínen ad egy-egy önálló koncertet. Végül pedig júliusban a Magyar Zene Házában lesz egy olyan előadás, ahol mind a három formáció ott lesz. Nagyon örülünk, hogy ez a Magyar Zene Házában mehet, mert az egy gyönyörű helyszín. Nagyon várjuk azt is.

Mi mindenre számítsunk a Fonóban?

Aki a Pengetős Trió zenéjét ismeri, szereti, annak is fog újdonságot hozni ez a koncert a közreműködő hangszerek miatt. Nevezhetjük “Pengetős Trió Extrának” is, amit a közönség hallani fog május 13-án. A már ismert Pengetős Trió számok, a tőlünk megszokott összeállítások sem a szokásos módon fognak elhangozni, hiszen nemcsak hárman, hanem hatan fogunk a színpadon állni. Lesznek szokásos Pengetős Trió számok is a koncerten, de teljesen új összeállításokkal is készülünk.

 A népzenét és a világzenét kedvelőknek mindenképpen izgalmas lesz.

Hogy milyen zene, milyen körülmények között, milyen embert, hogyan szólít meg, azt sosem lehet tudni. A célközönségünk valóban a nép- és világzene kedvelők. A hangszerelés miatt a megszokottnál egy kicsit progresszívebbek leszünk. A Pengetős Trióval pont a népzene és világzene határán vagyunk, hiszen ezzel a felállással már nem mondhatjuk magunkat autentikus népzenei formációnak, de nem is vagyunk annyira elrugaszkodva az autentikus megszólalástól, hogy “igazi” világzenét játszunk. Ezzel a projekttel egy kicsit talán a világzene felé fogunk lépni.

Ez a dallamok továbbgondolását is jelenti, vagy csupán a több hangszer által létrejött hangzás miatt van a világzene felé tolódás?

Nem annyira a dallamok, hanem inkább a hangzásvilág miatt. Amiatt, hogy egy-egy hangszer hogy jelenik meg egy ilyen hatos formációban.

A vendégeitek munkásságát ismerve ők ebben kifejezetten jók.

Igen. Sok formációban játszanak. Jó, hogy ők is szabadon gondolkodnak erről a dologról, de az talán még fontosabb, hogy az autentikus népzene tisztelete mindannyiunkban megvan. Ebből indulunk ki, és ezt nem is akarjuk elengedni; az eredeti népzene igenis legyen felismerhető a Pengetős Trió zenéjében. Ezt az alapot szeretnénk megtartani a Folkfúzióban is, de ebben a projektben egy másik köntösbe bújtatva, egy kísérletezőbb attitűdöt mutatva.

Fotó: Hutter Katalin Cecília és Bezzeg Gyula

Írta: Vörös Eszter

A Szigetcsépi szerbek népdalai című szakdolgozattal indult, mára lemez lett belőle. Básits Branka, szerb gyökerű énekesnő mesélt az április 30-i lemezbemutató koncertjének tárgyáról, az Én Csépem lemezéről.

Mi minden és ki mindenki volt az Én Csépem lemez hátterében?

Ez egy nagyon tudatos munka volt. Nem azt kell ezalatt érteni, hogy hangról hangra meg volt szerkesztve, minden előre ki volt dolgozva, hanem inkább azt, hogy már a lemezkészítés elején nagyjából tudtam, hogy milyen hangzásvilágot szeretnék megkapni. Az Én Csépem lemez kizárólag szigetcsépi gyűjtéseken alapszik. Kilenc dal eredetijét én gyűjtöttem, egyet pedig Vujicsics Tihamér A magyarországi délszlávok zenei hagyományai című könyvéből választottam. Az alkotás részében viszont nagy szabadságot engedtem mind magamnak, mind a zenésztársaimnak. Két fő alkotótársam volt: Wertetics Szlobodán és György Mihály. Ők szinte minden dalban valamilyen zenei átiratot alkalmaztak. Volt, hogy nagyon elrugaszkodtunk az eredetitől.

Ráadásul erős szimbólumrendszerrel dolgoztál.

Minden népdalnak megvan a maga szimbólumrendszere. Aki egy kicsit is jártas a népzenében, az tudja, hogy miféle motívumok lelhetőek fel egy-egy ilyen dalban. Ez visszatükröződik itt is. Mondhatni, mindegyik dalban van egy saját kis mozaikosság. Van például egy ballada, ami eléggé bolgáros. Ezáltal felcsillan az is, hogy én bolgár zenét is játszom. A többi számban pedig ugyanígy megjelennek mozaikszerűen azok a pontok, azok a hatások, amik engem értek az elmúlt időszakban. Olyan ez, mint amikor összegyúrsz egy színes gyurmát; előre megvannak a színek, nagyon pontosan tudod, hogy milyen színeket szeretnél használni, de a végeredmény, hogy melyik szín melyikkel találkozik, hogy az a gyurma köteg gömb alakú lesz a végére vagy éppen kocka, az már az alkotói szabadságon múlik.

Vannak olyan szimbólumok a szerb dalokban, amelyek a magyarra kevésbé jellemzőek?

A népzenébe a motívumok a természeti környezetből kerültek át. A madarak és a növények nagy hatással vannak a dalainkra. Mivel Szerbia és Magyarország nagyon közel van, nem látunk kirívó különbségeket, nem éneklünk mangusztákról ott sem. Hasonló éghajlat és környezet veszi ott körül az embereket, mint itt. Ha a madarakat nézzük, a galamb közös motívum. Viszont a sólyom a magyar népdalokban nem jellemző, inkább a fülemüle vagy a pacsirta, ám a szerbeknél viszont a sólyom nagyon sokszor megjelenik mint a szabadság szimbóluma, de ott van a hősénekekben is, mint egy hősies, nemes madár. Van dalszöveg a lemezen is, ahol azt éneklem szerbül, hogy “szürke a sólyom, nem tud elrepülni”. Itt is mint a szabadság szimbóluma jelenik meg ez a madár. De van olyan fa is, a juharfa, ami szintén kevésbé jellemző a magyar népzenére, a szerbre viszont az.

A gyűjtéseid 2008-ra visszanyúlnak. Mi történt az anyaggal ezalatt a tizenhárom év alatt?

Az első gyűjtésem egyáltalán nem volt tudatos. Akkor még nem is tudtam, hogy bekerülök-e a Zeneakadémiára. Még nem volt akkora tárgyi tudásom, egyszerűen tudtam, hogy ez engem nagyon érdekel. Elmentem egy nénihez, Mária nénihez, a keresztanyukámnak az anyukájához. Úgy tartották a faluban, hogy ő nagyon sok népdalt tud. A magyar nagyimtól örökölt kazettás magnóval odaállítottam hozzá, azt se tudtam, hogy kell gyűjteni, hogyan lehet nótákat kicsalni egy énekesből, feszültséget oldani. Ezekre vannak  technikák, amiket az ember, nem biztos, hogy az iskolában tanul meg, erre meg kell érni, hogy tudjam, hogy hogyan állok oda egy idegen elé mikrofonnal a kézben. Odamentem Mária nénihez, beszélgettünk, és amikor elkezdett énekelni, én akkor nyomtam meg a REC gombot. Így kontextus nélkül lett felvéve egy-két dal. Utána elkezdtem a Zeneakadémiára járni, illetve voltam egy félévet a Belgrádi Zeneművészeti Egyetemen vendég diákként, ahol rengeteg mindent magamba szívtam. Két nyáron is elhívtak a tanáraim egy nyári táborba, ahol gyűjteni mentünk tíz-tíz napon keresztül. Akkor értettem meg, hogy ezt hogyan kell csinálni. Rájöttem, ha én a saját falumban szeretnék gyűjteni, ahol olyan néniket kereshetek meg, akiket a gyerekkorom óta ismerek, akkor igazából egyszerű dolgom van. Beláttam, hogy nekem ezt kutya kötelességem is megcsinálni, mert ezt más nem fogja. Lett bennem egy küldetéstudat, hiszen ezek az emberek is egyre idősebbek, sőt a négy adatközlőm közül ketten már nem is élnek azóta. Tudtam, hogy ez az utolsó óra. Azt éreztem, hogy akárhogy is sikerül, megyek és gyűjtök. Így sikerült az utánalévő gyűjtéseket is megcsinálnom. Még akkor sem volt célom, hogy ebből szakdolgozatot írok, hanem a dolgozat évében jöttem rá, hogy mi az amiben szívesen elmélyülök. Összekötöttem a kellemest a hasznossal. A szakdolgozatírás ad egy nyomást a határidő miatt, ami nagyon hasznos, hiszen ez egy lelki folyamat is egyben; miközben hallgatom a gyűjtéseket, csomószor felmerült például a nagyapámnak a neve. Amikor elkezdtem “muszájból” írni a dolgozatot, akkor éreztem meg, hogy én ezt nem csak a fióknak szánom. Miért nem énekelem ezeket a dalokat el a színpadon is? Ezek az énekek akkor még nem voltak benne a repertoáromban. Ahogy telt az idő, egyre többször jutott eszembe ez a szigetcsépi anyag. Főleg amikor elmentek ezek az énekesek, akkor éreztem, hogy lezárult egy kapu. Aztán úgy voltam vele, hogy egy bemutatkozó albumként nekem azt kell megmutatnom, hogy én ki vagyok, én honnan jöttem. Egy lemez, főleg egy első lemez, az egy méregdrága névjegykártya. Itt le van tisztázva, hogy ki vagyok én, miért kezdtem el a szerb zenével foglalkozni. Magyarul beszélek, de szerbül zenélek. Ha felmerül a kérdés, hogy hogy is van ez, akkor ezt a lemezt nyílt szívvel oda tudom adni; hallgasd meg, és megtudod, hogy ki vagyok. Így lett végül a kezdetben nem tudatos dolgokból egy lemez. Készül hozzá egy kiadvány is: benne lesznek a gyűjtések lejegyezve, a dalok kottával együtt, a hozzájuk tartozó háttérinformációk, illetve lesz benne Szigetcsépről történeti és etnográfiai áttekintő is.

Ezt te írod?

Még az elején vagyok, de biztosan be fogok vonni olyan embereket, akik például történelemből erősebbek nálam. Az alap viszont a szakdolgozatom lesz.

Mire számítson a Fonó közönsége 30-án?

Már volt egy mini lemezbemutató a szerb közösségnek. Ennek a sikerére, mintájára szeretném ezt a bemutatót is megcsinálni; nem pusztán a dalok lesznek elénekelve, hanem bejátszuk majd azokat az eredeti gyűjtéseket is, amik alapján a dalok készültek. A hozzájuk tartozó érdekességeket is közben elmondom, így egy utazásban is részt vehetnek az ellátogatók. Az is lehet, hogy valaki felkapja a fejét, hogy ismeri ezt a dalt, de utána meg teljesen mást fog hallani, mert a lemezanyag nagy része feldolgozás. Lesz olyan is, amit egy az egyben úgy játszunk el, ahogy egy 50-60 évvel ezelőtti magyarországi szerb bálban hallhattak. Így akár noszalgiázgatni is lehet. Aki csak érdeklődik e kultúra iránt, annak is ez izgalmas lehet, mert itt majd megtapasztalja, hogy hogyan alakul egy gyűjtés élő szövetté, hogy mit lehet kezdeni valamivel, ami ott van a számítógépen, papírokon és hangzóanyagokon.

Ebben az esetben ez a te ízléseden múlik, ez a lemez rólad szól.

Igen. Ha lenne egy hasonló leányzó a falumban, aki ezt a munkát megcsinálta volna, és kiadna most egy lemezt, biztosan máshogy szólna. Ez egy személyes szűrő. Az első szűrő az enyém volt, de nem egyedül döntöttem el, hogy egy adott dallam milyen legyen, hanem bevontam az alkotótársaimat is.

Fotó: Kondella Misi
Grafika: Frank Józsa
Vörös Eszter

A WMCE listás lemezeiről híres, magyar és balkáni népzenén alapuló, könnyűzenére hajazó muzsikát játszó Zűrös Banda nagyot vállalt; neves fúvósokkal kibővülve fog színpadra állni április 21-én a Fonóban.

Arra, hogy mit alkot majd április 21-én a Fonó Budai Zeneház színpadán Zűrös BigbandA néven a kibővített Zűrös Banda, egyelőre senki nem tudhatja a választ, de az alapanyag kifogástalannak tűnik. A Zűrös tagjaiban közös, hogy a balkáni és a magyar népzenét nagyon szeretik, tisztelik. Ezeket nem autentikus formájukban, hanem egyiket a másikkal keverve, modern elemekkel vegyítve alkalmazzák a saját szájuk íze szerint, mindezt nagyon okosan, alázatosan és igényesen.

Úgy vegyíti Európa középső és délkeleti részeiről zenei örökségeinket a Zűrös Banda, hogy egy jó fúziós szakács is megirigyelhetné; magyar, szerb, macedón, bolgár és román dallamok és népdalok csendülnek fel modern hangszerelésben, dobszerkóval és basszusgitárral. Ez a balkáni hangzás olyan jól áll nekik, hogy a zenekar fúziós konyhája egyáltalán nem furcsa, legfeljebb zűrös. A magyar világzene unikumaként számon tartott formáció mostani vállalásával viszont egy új arcát fogja megmutatni.

Balkáni rezesbandák már vannak bőven, a zenekar inkább a swing és a funk világával kívánja ötvözi a magyar és a balkáni zenét: Ez a Zűrös BigbandA. A Fehérvár Big Band alapítója, az ország egyik legnépszerűbb big bandjének, a Budapest Jazz Orchestrának alapítótagja, szólistája, a Zeneakadémia Jazz Tanszékének jazztrombitatanára, Hámori János az esemény hangszerelője. Az általa összeválogatott kiváló fúvósok fogják kiegészíteni a szokásos Zűrös felállást, kiindulópont pedig a Zűrös Banda WMCE listás lemezeiről szemezgetett tizenkét dal. Básits Branka, Babcsán Bence, Bede Péter, Boros Attila, Deáky Márton, Kertész Ákos és Varga Kornél mellé jön számos fa- és rézfúvós. Ha valami, ez nagyot fog szólni!

 Április 21-én a Fonó Budai Zeneház színpadán:

Básits Branka - ének
Bede Péter - alt szaxofon, tárogató, furulyák
Babcsán Bence - alt szaxofon, tárogató, klarinét, furulyák
Deáky Márton - alt szaxofon, klarinét
Varga Kornél - akusztikus gitár
Boros Attila - basszusgitár
Kertész Ákos - dob
Hámori János - trombita, szárnykürt, fúvós hangszerelések
Meggyes Ádám - trombita, szárnykürt
Puskás Csaba - trombita, szárnykürt
Cserta Balázs - bariton szaxofon, tárogató, klarinét, fuvola
Nagy Balázs - tenor szaxofon, klarinét
Schreck Ferenc - harsona
Kasza Nándor - harsona

Írta: Vörös Eszter

Április 15-én mutatja be a Fonó színpadán a „New York, Párizs, Budapest” című lemezét a Canarro. Szakál Tamás mesélte el, hogy miképpen támadt föl a Canarro a világjárvány okozta nagy lezárások után, és hogy hogyan hatottak a zenekarra a lemezen hallható meghívott vendégek.

Van a ti zenétekben egy olyan felszabadult boldogság, ami még a melankolikusabb daloknál is viszaköszön. Ez a fűfaj sajátja, de te magad is ilyen vagy?

Ez jellemző erre a stílusra, a swing egy vidám, táncos, szórakoztató zene. A gitár kíséretre jellemző a csattogó hangszín, ami pörgőssé, pattogóssá teszi a zenét. Szomorú dalok is megjelennek, de valóban a vidámság a jellemzőbb. Ami zenekart illeti, nem véletlenül áll közel mindenkihez ez a stílus. Mi egy vicces zenekar vagyunk.

Egy próbafolyamat is laza és vicces nálatok, vagy azt azért komolyan veszitek?

Semmit sem veszünk komolyan, és ebből nagy bajok vannak, mert így nehéz haladni. Ezt a lemezt is nagyon nehéz volt kinyögni. Másfél vagy két évvel ezelőtt találtuk ki, hogy legyen egy ilyen lemez, és most januárban kezdtünk el dolgozni rajta. Két évig nem tudtuk  megtenni az első lépést.

Covid szomorúság miatt indultatok el ilyen lassan? Hallgatva titeket, nem nézem ki belőletek, hogy lusták lennétek.

Mindenki sok munkát fektetett eddig a zenélésbe, de valóban volt egy covid depresszió a zenekarban. Volt róla szó, hogy külföldre mennek bizonyos zenészeink, és emiatt oda lett volna az, ami miatt Canarro a Canarro. Nem is volt motivációnk, nem tudtuk, hogy mi lesz holnap, holnapután vagy egy hónap múlva. Mindenki elvolt otthon vidéken, nem volt miért összetalálkozni. Nagyon nehéz volt, nem tudtunk úgy zenélni, ahogy azt szerettük volna. Amikor elkezdtünk a lemezen dolgozni, még akkor is megvolt ez a hangulat. Mással voltak elfoglalva a tagok; a túléléssel. Aztán szerencsére az utolsó pillanatban sikerült mindenkit meggyőzni, hogy jó lesz itthon, sok koncert lesz. És így is lett. Nagyon erős nyár volt a tavaly nyár. A tavalyi év elején a szomorkodás miatt, az év második felében pedig a sok koncert miatt nem volt időnk foglalkozni a lemezzel. A kijárási korlátozások alatt keveset zenéltünk együtt, pedig ez a zenekar mozgatórugója; az egymásra hangolódás. Amikor sokat vagyunk együtt, akkor van egy olyan természetes kommunikáció a zenekari tagok között, ami az egyik legjellemzőbb színfoltja a bandánknak. A próbák sem úgy zajlanak nálunk, mint máshol. Inkább az egymásra hangolódás a lényeg, és ilyenkor spontán történnek dolgok. Ha keveset találkozunk, akkor nincs egymásra hangolódás, ha nincs egymásra hangolódás, olyankor nem működik semmi.

Hogy jöhetett végül mégis össze a “New York, Párizs, Budapest”?

Nagyon inspirált minket az, hogy hívtunk vendégeket. Kialakult egy jó együttműködés az Ephemere lányokkal, Orbay Lillával és Caussanel Izabellával, illetve Bíró Szabolcs Maszkurával. Ez nagyon sokat segített. Mind olyanok, hogy van egy csomó önálló gondolatuk, ami nagyon jó, mert arra mi jól rá tudtunk csatlakozni. A saját gondolatainkkal mindig az a baj, hogy szerényen, nehezen nyúlunk hozzájuk, ezért jó volt, hogy jöttek külsősök. Szinte szabad kezet adtunk nekik. A lányok például két szólamban énekelnek. Ebbe mi nem is szóltunk bele, hogy hogyan, csak annyit kértünk, hogy legyen minél színesebb. Rájuk volt bízva, hogy ki hogyan hangszereli a saját részét. Szerintem az egész zenekar nagyon jól élte meg a velük való munkát.

 Lilla és Izabella nagyon jól tudnak szomorú dalokat is énekelni, ti meg a felszabadultságot közvetítitek.

Ez egy vidám anyag lett. Ebben a repertoárban vannak balladák, jazz-standardek, de többnyire a virtuóz hangszeres játéké a főszerep. Ez ad egy másfajta intenzitást a szomorúságnak is. Van egy csomó szomorú dal, ami szép, de többnyire a tempósabb dalok vannak jelen a repertoárunkban. Közös az Ephemere duoval bennünk, hogy ők is és mi is vegyítünk műfajokat. Django Reinhardt hagyatéka egy világzenei műfaj: a manouche swingben a francia és az amerikai jazz találkozott, és ehhez mi még hozzáadtuk a magyar kávéházi világot. Ettől ez még érdekesebb.

Valóban azt mondta valaki az egyik koncertetek után, hogy ez egyszerre New York, Párizs és Budapest?

 Igen, és ez megtetszett. Egy hölgy mondta, hogy olyan mintha egy koncerten megtapasztalná, hogy milyen volt régen egy New York-i, egy párizsi és egy budapesti kávéház. Ez elgondolkodtatott, mert tényleg ez történik. Régebben volt már ilyen projektünk, hogy több énekes vendéget hívtunk, s így franciául, angolul és magyarul is énekeltünk. Annak is már ez lett a címe, de nem forrta ki magát lemezzé. Ellenben most!

Mi mindenre számíthatunk a 15-i bemutatón?

Lesz négy olyan dal, ami még nem volt hallható. Az egyik Jakab Viktor gitárosunké, egy pedig a Marosi Zoltán harmonikásunk szerzeménye, Maszkura is hozott dalt, s egy Gárdonyi Géza szöveg megzenésítést is. Emellett persze a lányok énekelnek franciául, angolul, magyarul. A zenekar repertoárjából hozunk dalokat, és én is fogok énekelni. Egy Szeder koncert után leszünk mi a színpadon. Szeder-Szabó Krisztinával mi régen zenéltünk együtt; a Felhők lemezen ő is énekel két dalt, de nem ért rá annak a bemutatójára. Így azt a két régi elmaradt dalt elénekeljük együtt. Illetve még játszik a lemezen Lakatos Vilmos is, aki egy fiatal gitáros, nagyon tehetséges, jó hogy ő is becsatlakozott. Izgalmas lesz. Várunk mindenkit szeretettel.

Fotó: Stépán Virág
Írta: Vörös Eszter

A Lóci Játszik frontembere manapság ritkánt ad koncertet egy szál gitárral, április 7-én viszont a Fonóban erre láthatunk példát. Csorba Lóci a dalírásról, a mögötte húzódó misszióról, a saját maga felé támasztott elvárásairól és a kezdetekről is mesélt. A beszélgetésből kiderül, hogy nem is csak egy gitár lesz vele a színpadon.

Kicsit olyan a Lóci Játszik ma a tiniknek, mint a mostani harmincasoknak volt a Kispál és a borz vagy a Quimby.

Furcsa arra gondolni, hogy vannak olyan dalok, amiket tizenkét évesen megírsz a hálószobádban, és később azt több ezer ember énekli. Amellett, hogy elképzelhetetlen, mégis tiniként vágysz rá. Amikor pedig bekövetkezik, nem lehet mit kezdeni ezzel a helyzettel. Jó érzés, hogy amikor találkozom Kiss Tibivel, Lovasival vagy bármelyik korábbi példaképpel, akkor kezet nyújtanak és örülnek nekem. Olyan, mintha együtt lennénk ebben a balhéban; közös ügyünk a magyar könnyűzene renoméjának a megtartása. Ez egyszerre megtisztelő, de terhet is ró rám. “A humorban nem ismerek tréfát” – mondta Karinthy, és szerintem fontos, hogy a zenét is így csináljuk. Amikor írok egy dalt, akkor arra gondolok, hogy ez a dal másoknak is sokat kell majd, hogy jelentsen. Lehet, hogy valaki pont az én dalomtól nem fogja elhagyni a barátnőjét, vagy ott fogja hagyni a rossz párkapcsolatát, vagy éppen arra fog megházasodni. Ezt nem szabad elsunyizni. Ha van egy gondolat, akkor azt ki fogom bontani, ha kutya kutyát eszik is, de ha már nincs pénzem rá, akkor is. Lehet, hogy valakinek pont az a szám fogja jelenteni azt a lelki töltetet, amivel tovább tud menni az életében.

 Misszió jelleggel csinálod?

Igen. Ha már ezt a hivatást választottam, és a világ még vissza is igazolt, hogy erre szükség van, akkor én úgy gondolom, hogy nekem ezt kutya kötelességem csinálni. A fellépéseken is van egy minimum, van egy elvárás magammal szemben. Észrevettem, hogy nekem hamarabb lesz jó kedvem, mint másoknak. Ha nagyon szomorú vagyok is, elég gyorsan átlendülök rajta. Ennél fogva nehezen írok szomorú számokat, nem hatnak meg annyira. Az én legszomorúbb számom is vidámabb, mint a Kiscsillagnak a legvidámabb száma. Az Esti Kornél sokkal jobban szomorkodik, mint én. Én nem bánom, hogy ilyen alkat vagyok. Akik jönnek a koncertemre, azokat szórakoztatni kell és művészetet is kell nekik adni. Egyik se mehet a másik rovására. Nem lehet őket nagyon leterhelni a saját művészeteddel, mert lehet, hogy az emberek 90%-a szórakozni jött. Olyan szórakozást kell nyújtani, ami a művészetet is szolgálja. Nekem ez a minimumom; soha nem nézem le a közönséget, ha hatan vannak, akkor is ugyanolyan lelkesedéssel kell játszani, mintha ezerhatszázan hallgatnának. Hozni kell egy szintet. Ezért is lesz izgalmas a Fonó koncert, mert amikor hatan vagyunk a színpadon, az egész Lóci Játszik, akkor be lehet állni a csapat mögé. Ha elfáradsz, akkor ők ott vannak. Amikor egy szál gitárral vagy, akkor viszont nincs lehetőséged elbújni. Akkor neked kell uralni az egész pillanatot. Ám a kihívás mellett a szabadságát is érzem ennek. Amikor egy szál gitárral éneklek, akkor nem kell végigjátszani a dalokat. Ha valamit nem vesz a közönség, akkor félbe hagyhatom, és mehetek is tovább. Játszhatok gyorsabban, lassabban, én irányítok. Innentől kezdve sokkal jobban tudok reagálni arra, hogy a közönség milyen hangulatban van. Amikor egyedül állok színpadra, soha nem írom le, hogy milyen dalokat fogok játszani, hanem próbálom megérezni, hogy milyen hangulatban van a közönség. Volt olyan egyórás koncertem, ahol negyven percet stand up-oltam, mert arra voltak kíváncsiak az emberek. Dőltek a röhögéstől. Két saját számot játszottam, a többi feldolgozás volt. Nyilván az ember a saját számait szívesebben játssza, de éreztem, hogy a közönség erre nyitottabb. Jó dolog, hogy olyan élményt tudok nyújtani az embereknek, ami egy itt és most élmény. Nekem az a premisszám, hogy minden koncert legyen más és más. Nem szeretem azokat az előadókat, akiknek a koncertjei között annyi a különbség, hogy az elején vagy azt mondják, hogy “Hello, Budapest” vagy azt, hogy “Hello, Bukarest”. Szerintem ez nem izgalmas. Magamat trenírozom erre, hogy soha ne adjak két ugyanolyan konceret.

Ezt mindig tudod hozni?

Van hogy jobban, van hogy rosszabbul, de unalmas soha nem leszek, mert előbb csinálok magamból viccet, minthogy unalmas legyek. Inkább föláldozom még a művészetemet is a szórakoztatás oltárán. Ezt nem lenne szabad csinálni, de néha kell. Volt olyan, hogy egy nagyon szórakoztató koncerten, ahol sok vicc hangzott el, a végén éreztem, hogy az embereknek jól esne egy komoly pillanat, ami alapján vissza tudják fejteni a korábban elhangzottakat. Így a végén egy szomorúbb számot játszottam, és ez szépen keretbe foglalta az estét: mindaz, amit addig elmondtam, egy célt szolgált, hogy kikerekedjen ez az üzenet. Általában pörgős, vidám számokat szoktam a végére hagyni, de ott nem.

 Milyen nagyobb mérföldkövek voltak a pályádon?

2014-ben adtuk az első koncertünket a Lóci Játszikkal. Egy csomó mindent elértünk azóta: voltunk Fonogram díjasok, az Év Felfedezettje, megnyertük a Nagyszínpad tehetségkutatót, innentől kezdve a Sziget nagyszínpadától kezdve a Volt, a Strand, a SZIN és az összes többi fesztivál nagyszínpadán ott állhattunk. Ez szintén a tinédzserkori bakancslista esete. “De király lenne az A38-on játszani!” és tessék. Az legelső zenei díjunk a Veszprémi Utcazene Fesztivál közönségdíja volt, tavaly pedig az egyik klipünk lett a legjobb performansz díja a klipszemlén. Jó hogy a szakma is és a közönség is visszaigazol. Amit most a Fonóban megidézünk, az a 2014 előtti időszak lesz. Ott volt egy olyan pillanat, ami először visszajelezte, hogy jók vagyunk: volt egy Ki Mit Tube tehetségkutató, és ott országos másodikak lettünk Szeder-Szabó Krisztivel. Jött a hatvanezres nézettség, satöbbi. Az jelezte igazán, hogy ott vagyok a világban, hogy megjelentek az első negatív kommentek. Imádom őket, mert ez azt jelenti, hogy már tényleg nemcsak a barátaid néznek.

Mit lehet tudni a 7-i koncertről?

A Fonóban én még nem adtam önálló koncertet. Ennek a helynek van egy olyan aurája, amit a maga játékosságában komolyan kell venni. Szerintem a Fonó összes kiadványa, és az összes Fonó által szervezett program arról tanúskodik, hogy ezt a zenének nevezett dolgot baromi komolyan kell venni. Szerintem ez egy kimeríthetetlen lehetőségekkel megáldott művészeti ág, ami nagyon befogadó, nagyon széles skálán mozog. Különböző kultúrákat tud mozgósítani. Erre más nem képes, csak a zene. Ezért a zenét és a Fonót is nagyon szeretem. Hálás vagyok, hogy meghívtatok, és hogy eljutottam oda, hogy a Fonó is komolyan vesz engem. Szóló koncertem idén még nem is volt. Ha már a Fonóban ez a premierem, akkor gondoltam, megmutatom, hogy honnan jöttem, hová tartok, ezért ebben az egyszálgitáros formában visszanyúlok a gyökerekhez: Szeder-Szabó Kriszti lesz a vendégem. Az elején vele jártuk a kocsmákat, a fesztiválokat. Később neki is lett egy saját zenekara, a Szeder, és a saját számaival sikeres lett, mint ahogy én is. A kezdeti időkben, amikor húszan voltunk, az már teltházat jelentett. Kávéházaknak csúfolt kocsmákban próbáltunk hangosabbak lenni a beszélgető tömegnél, és egy idő után észrevettük, hogy az emberek odafordultak és énekelték a dalokat. Azt szeretném elérni 7-én, hogy meglássa a Fonó közönsége is, hogy hogyan csináltuk mi ezt annak idején, és mi az a lelkesedés, amivel a mai napig tovább tudjuk ezt vinni. Most már nem húszfős a közönségünk, hanem kétszáz vagy akár kétezres tömegek is vannak a koncertjeinken.

Írta: Vörös Eszter

Képek: Vince Alíz