Április 15-én mutatja be a Fonó színpadán a „New York, Párizs, Budapest” című lemezét a Canarro. Szakál Tamás mesélte el, hogy miképpen támadt föl a Canarro a világjárvány okozta nagy lezárások után, és hogy hogyan hatottak a zenekarra a lemezen hallható meghívott vendégek.

Van a ti zenétekben egy olyan felszabadult boldogság, ami még a melankolikusabb daloknál is viszaköszön. Ez a fűfaj sajátja, de te magad is ilyen vagy?

Ez jellemző erre a stílusra, a swing egy vidám, táncos, szórakoztató zene. A gitár kíséretre jellemző a csattogó hangszín, ami pörgőssé, pattogóssá teszi a zenét. Szomorú dalok is megjelennek, de valóban a vidámság a jellemzőbb. Ami zenekart illeti, nem véletlenül áll közel mindenkihez ez a stílus. Mi egy vicces zenekar vagyunk.

Egy próbafolyamat is laza és vicces nálatok, vagy azt azért komolyan veszitek?

Semmit sem veszünk komolyan, és ebből nagy bajok vannak, mert így nehéz haladni. Ezt a lemezt is nagyon nehéz volt kinyögni. Másfél vagy két évvel ezelőtt találtuk ki, hogy legyen egy ilyen lemez, és most januárban kezdtünk el dolgozni rajta. Két évig nem tudtuk  megtenni az első lépést.

Covid szomorúság miatt indultatok el ilyen lassan? Hallgatva titeket, nem nézem ki belőletek, hogy lusták lennétek.

Mindenki sok munkát fektetett eddig a zenélésbe, de valóban volt egy covid depresszió a zenekarban. Volt róla szó, hogy külföldre mennek bizonyos zenészeink, és emiatt oda lett volna az, ami miatt Canarro a Canarro. Nem is volt motivációnk, nem tudtuk, hogy mi lesz holnap, holnapután vagy egy hónap múlva. Mindenki elvolt otthon vidéken, nem volt miért összetalálkozni. Nagyon nehéz volt, nem tudtunk úgy zenélni, ahogy azt szerettük volna. Amikor elkezdtünk a lemezen dolgozni, még akkor is megvolt ez a hangulat. Mással voltak elfoglalva a tagok; a túléléssel. Aztán szerencsére az utolsó pillanatban sikerült mindenkit meggyőzni, hogy jó lesz itthon, sok koncert lesz. És így is lett. Nagyon erős nyár volt a tavaly nyár. A tavalyi év elején a szomorkodás miatt, az év második felében pedig a sok koncert miatt nem volt időnk foglalkozni a lemezzel. A kijárási korlátozások alatt keveset zenéltünk együtt, pedig ez a zenekar mozgatórugója; az egymásra hangolódás. Amikor sokat vagyunk együtt, akkor van egy olyan természetes kommunikáció a zenekari tagok között, ami az egyik legjellemzőbb színfoltja a bandánknak. A próbák sem úgy zajlanak nálunk, mint máshol. Inkább az egymásra hangolódás a lényeg, és ilyenkor spontán történnek dolgok. Ha keveset találkozunk, akkor nincs egymásra hangolódás, ha nincs egymásra hangolódás, olyankor nem működik semmi.

Hogy jöhetett végül mégis össze a “New York, Párizs, Budapest”?

Nagyon inspirált minket az, hogy hívtunk vendégeket. Kialakult egy jó együttműködés az Ephemere lányokkal, Orbay Lillával és Caussanel Izabellával, illetve Bíró Szabolcs Maszkurával. Ez nagyon sokat segített. Mind olyanok, hogy van egy csomó önálló gondolatuk, ami nagyon jó, mert arra mi jól rá tudtunk csatlakozni. A saját gondolatainkkal mindig az a baj, hogy szerényen, nehezen nyúlunk hozzájuk, ezért jó volt, hogy jöttek külsősök. Szinte szabad kezet adtunk nekik. A lányok például két szólamban énekelnek. Ebbe mi nem is szóltunk bele, hogy hogyan, csak annyit kértünk, hogy legyen minél színesebb. Rájuk volt bízva, hogy ki hogyan hangszereli a saját részét. Szerintem az egész zenekar nagyon jól élte meg a velük való munkát.

 Lilla és Izabella nagyon jól tudnak szomorú dalokat is énekelni, ti meg a felszabadultságot közvetítitek.

Ez egy vidám anyag lett. Ebben a repertoárban vannak balladák, jazz-standardek, de többnyire a virtuóz hangszeres játéké a főszerep. Ez ad egy másfajta intenzitást a szomorúságnak is. Van egy csomó szomorú dal, ami szép, de többnyire a tempósabb dalok vannak jelen a repertoárunkban. Közös az Ephemere duoval bennünk, hogy ők is és mi is vegyítünk műfajokat. Django Reinhardt hagyatéka egy világzenei műfaj: a manouche swingben a francia és az amerikai jazz találkozott, és ehhez mi még hozzáadtuk a magyar kávéházi világot. Ettől ez még érdekesebb.

Valóban azt mondta valaki az egyik koncertetek után, hogy ez egyszerre New York, Párizs és Budapest?

 Igen, és ez megtetszett. Egy hölgy mondta, hogy olyan mintha egy koncerten megtapasztalná, hogy milyen volt régen egy New York-i, egy párizsi és egy budapesti kávéház. Ez elgondolkodtatott, mert tényleg ez történik. Régebben volt már ilyen projektünk, hogy több énekes vendéget hívtunk, s így franciául, angolul és magyarul is énekeltünk. Annak is már ez lett a címe, de nem forrta ki magát lemezzé. Ellenben most!

Mi mindenre számíthatunk a 15-i bemutatón?

Lesz négy olyan dal, ami még nem volt hallható. Az egyik Jakab Viktor gitárosunké, egy pedig a Marosi Zoltán harmonikásunk szerzeménye, Maszkura is hozott dalt, s egy Gárdonyi Géza szöveg megzenésítést is. Emellett persze a lányok énekelnek franciául, angolul, magyarul. A zenekar repertoárjából hozunk dalokat, és én is fogok énekelni. Egy Szeder koncert után leszünk mi a színpadon. Szeder-Szabó Krisztinával mi régen zenéltünk együtt; a Felhők lemezen ő is énekel két dalt, de nem ért rá annak a bemutatójára. Így azt a két régi elmaradt dalt elénekeljük együtt. Illetve még játszik a lemezen Lakatos Vilmos is, aki egy fiatal gitáros, nagyon tehetséges, jó hogy ő is becsatlakozott. Izgalmas lesz. Várunk mindenkit szeretettel.

Fotó: Stépán Virág
Írta: Vörös Eszter